Sajnálatunkra már az utazás kezdete előtt rá kellett döbbennünk Bálint szervezői középszerűségére, Putnokival ugyanis annak ellenére 8.55-ös időpontot beszélt meg üllői úti találkozójuknak, hogy 7.55-re gondolt. Maga a repülőút zökkenőmentesnek bizonyult volna, ha nem láttunk volna halálfélelmet minden kis zörej után Bálint (alias Mózes, a Szervező) barátunk arcán és ha Putnoki nem dühítette volna fel a reptéri személyzetet azzal, hogy két liter vizet próbált felcsemészni a fedélzetre. Meg kell jegyezni, hogy Mozsi sem tudta hogy a laptopot ki kell venni a táskájából. No miután ezeken az apró problémákon átlendültünk és megérkeztünk a hihetetlenül kényelmetlen komfortos repülőút után Párizsba, újabb próbatétellel szembesültünk. Nagypoggyászként feladott csomagunk (melyben bicskáink, tisztítószereink, gyógyszereink voltak összedobálva) eltűnt. Persze Andi nevén volt és Bálint a vicc kedvéért lebeszélte őt az indulás napjára kötött biztosításról, így Mozsinak, amellett, hogy kiváló angoljával meg kellett keresni az idegen nyelveket megvető francia bevándorlók között az elveszett közös csomagot, a csapat párjának nézeteltérését is fel kellett oldania. Szerencsére az előbbi sikerült, utóbbi - ahogy oldalra pillantok vonatunkban - egyelőre nem maradéktalanul. Miután bebuszoztunk a vonatállomásra - fejenként 11 euróért, a Szervező olcsóbbat nem talált - megpróbálkoztunk azzal, hogy a két utcasarokkal távolabb fekvő Eiffel-tornyot megnézzük az indulásig hátralévő szűk egy órában. 

Nagyon keserű tapasztalatnak bizonyult, hogy tájékozódási pontatlanságaink, ormótlan menetfelszerelésünk, mellyel minden második szembejövőt leütköztük, valamint a hatalmas meleg meggátolt minket ebben. További aggodalomra okot adó körülmény, hogy visszaérve úgy dobtuk le zsákjainkat a peronra - kivéve Putnokit, mert ez neki meg sem kottyant -  mintha egy egész napot legyalogoltunk volna benne. Ennek ellenére nagyon talpraesetten és gyorsan megtaláltuk az ország különböző pontjaiba induló TGV-szerelvények között az irunit, és miután elgyalogoltunk a húsz kocsiból álló vonat legvégébe pózoltunk kicsit vele majd felszálltunk és elindultunk a francia-spanyol határváros, Irun felé. Sajnos csak Mozsinak okozott végtelen örömet az, hogy milyen megalázóan gyorsabbak vagyunk, mint az autók. Bálint leginkább azzal volt elfoglalva, hogy Putnoki szive mért pumpál annyi vért a fülébe, illetve azzal, hogy bebizonyítsa nekünk, hogy rendkívül népszerű útra vállalkoztunk, hiszen mindannyiunknak legalább egy ismerőse végiggyalogolt már rajta, ezért szerinte az emberiség fele járt már a Caminon. Panni és Andi - aki remélem mostanra már negbékélt Bálinttal - zenét hallgatott, amit egyedül az zavart meg, amikor Mozsi táskája - Bálint rakta föl - fejbe vert egy francia asszonyt. (_Mózes_: Amúgy a szervezés állat jó, hiszen minden a terv szerint halad, hála és köszönet ezért Bálintnak!) 

Nagyon érdekes volt látni magunkon a külföldiek azt a rettenetes szokását, hogy azon felbátorodva, hogy senki nem érti a nyelvüket, mindenkinél hangosabban és többet beszélnek, így Putnoki a szokottnál is több történetet mesélt számunkra idegen emberekről és filmekről és Bálint a szokottnál is többet bántotta barátait és Mozsi a szokottnál is jobb arc volt.

A TGV sztorihoz hozzátartozik, hogy Mozsi a kezdeti lelkendezés után ráébredt, hogy a TGV sem olyan nagy szám az első 30 perc után még virágot  is szedhettünk volna menet közben. Mindamellett leült mellénk egy füves arc aki a saját nyelvét nem beszélte úgy, hogy mások megértsék és megismerkedtünk egy félig magyar félig német francia polgárral, aki tolmácsolta az éppen egekben járó monstrum hülyeségeit. Sajnos összeismerkedtünk egy francia hölggyel is, aki miután bibliányi Camino-irodalmat és útleírást (címekkel és telefonszámokkal) teregetett elénk, rádöbbentett, hogy igencsak gyenge a felkészültségünk. Hozzá képest legalábbis. Talán ennek tudható be az a pillanatnyi szervezői kihagyás, melynek köszönhetően egy megállóval előbb (a határváros francia oldalán) szálltunk le, de nem bánjuk, mert hihetetlenül szép a környék, így legalább sétálgattunk egy kicsit...

Irunban végül egy meglepően kényelmes szállást találtunk (köszönhetően Bálint és a lányok, valamint Putnoki és Mozsi bravúros walkie-talkies városfelderítésének) egy kedves pocok fejű lánynál. Elkészült a Camino útlevelünk, minden szép minden jó. A vonatos hölgy minden bizonnyal még a városban bóklászik hahaha. Holnap jön az első megpróbáltatás. 26 km. olláláááá