Mielőtt életünk legkényelmetlenebb napjáról hosszasabban is beszámolnék muszáj pár általánosabb megjegyzést is tenni - tapasztalatunk egyre nagyobb, hiszen már közel egy hete úton vagyunk. Most egy pici megzavart az, hogy Sanyi megkérdezte, hogy hol fogjuk átvágni a nulladik hosszúsági kört, te atyavilág, igazi földrajzos.

 

A legfontosabb túra-adalék a baszk nép. Valószínűleg a földkerekség egyik legszakadárabb népéről van szó, nemegy holland drukkerrel találkoztunk vasárnap, hangosan röhögtek a képernyőn síró spanyol drukkolókon a körkapcsolások alatt, a kocsmánkban direkt bekapcsolva hagytak egy, a kivetítőnél gyorsabb adót, hogy minden helyzetet elrontsanak, és az általunk nagyon várt fiesta teljes érdektelenségbe fulladt. Mindenki csúnya, pici, a legtöbb nő két szemöldökből áll, angolul konkrétan senki nem tud és nem hajlandók megérteni, hogy mi sem értjük ha ők mondanak nekünk valamit. Emellett viszont valami hihetetelen segítőkészek, hosszú percekig képesek útbaigazítani minket, mindenki köszön (városi gyerekként ez amúgy megszokhatatlan), rengetegen adnak gyümölcsöt, vagy hívnak be a házukba, hogy adjanak vizet. 

Az útvonal - ahogy Peti is említette (állítólag híresen) gyönyörű - hatalmas erdők és sajnos hegyek, amiken úgy buknak le az ösvények, hogy a háttérben csak az óceán látszik. A baszk falvak gyönyörűek és a legrendezettebbek, amiket valaha láttunk - Ausztria ehhez képest igencsak Kelet-Európa. Nincs térképünk, viszont nem is kell, minden második fán, oszlopon, járdaszegélyen kint van a jellegzetes sárga caminos nyíl, lehetetlen eltévedni. Az időjárás is nagyon kegyes hozzánk, noha néha irgalmatlan meleg tud lenni az emelkedőkön, esőt még nem láttunk. A páratartalom viszont olyan magas, hogy semmi sem szárad meg, és esténként valami ködszitálás-szerű dolog esik, életemben nem láttam ilyet, most kérdeztem Sanyit, még ő sem tudja mi ez... Ami viszont súlyos problémát jelent, hogy hiába tűzünk ki magunk elé valamilyen reális távolságban lévő települést, az esetek döntő többségében egy istállóból állnak. Szállásul albergue-k (adakozós, szóval ingyenes zarándokszállások) szolgálnak, nagyon rendeztettek és tiszták - Noncsi nincsenek tetvek!!! -, minden másodikban van mosogép és konyha is. Legtöbb esetben egyterűek, így nagyon nagyon oda kell figyelni a többiekhez való alkalmazkodásra, egy rakat zarándok ugyanis korán fekszik, korán kel, így igen bajosak az elkerülhetetlen zörgések. Az egyetlen komoly negatívum a horkolók jelensége, én nem tudom, hogy ezekkel aludt-e már valaki huzamosabb ideig együtt, de kibírhatatlanok. Panni általában félhangosan hőzöng és tegnap az összes ruhámat ráejtettem az egyik fejére, de úgy se hagyta abba. Egyetlen lehetőség, ha tovább tudunk menni, mint ők, így lesz köztünk egy falunyi távolság. A lányok (és ezt Putnoki Peti is megerősítette, amikor még ébren volt), valami hihetetlenül szuperek, egy rossz szó nem hagyja el a szájukat, rám szerintem néha dühösek ugyan, hogy lassan készülök el, de hajszolok, viszont nincs semmi vízhólyag, vagy sebesülés, az emelkedőkön valami érthetetlen ok miatt be is gyorsulnak, úgyhogy nagyon büszkék vagyunk. 

 

És akkor a mai napról. Úgy terveztük, hogy a Zenaruzzai kolostorból - miután megetetett minket a padre - elindulunk a 8 km-re fekvő Mendataba, onnan a 10 km-rel távolabbi Gernikába, és végül megtoldjuk ezt 8 km-rel Morgaig. Ez 26 km, ami szűk 4-gyel elmarad a szükséges átlagtól, na de majd könnyebb terepen könnyen behozható. Az óceánt pár napig szem elől tévesztettük, valahol Bilbao után visszatérünk hozzá. Gernikáig (a helyiekkel erről nem mertünk beszélni, de a szőnyegbombázásnak köszönheti hírnevét és Picasso kitüntetett figyelmét is) minden tökéletesen ment, jó erőben voltunk, az újonc Sanyi is tökéletesen bírta (annak ellenére, hogy valami ok miatt annyi mindent elhozott, hogy az én táskámnál konkrétan dupla annyi terhet cipel), és az amúgy kifejezetten gyilkos terep is egész kisimult. Gernikában gondolkoztunk kicsit, hogy beválalljuk-e Morgát, mert már akkor elég fáradtak voltunk, de végül úgy döntöttünk, hogy egy nagy kajálásután továbbmegyünk. Nagyon nem kellett volna.. Kezdésnek a camino-nyilak felvittek egy alattomosan csúcsosodó hegyre - nem értem mért nem lehet ezeket megkerülni -, és ráadásul a koradélutáni nap is kisütött, úgyhogy borzasztó meleg lett. Itt jut eszembe, hogy végső diadalt arattam egyedüli félcipősként a bakancsosok felett; akinek nem nagyon rossz a bokája, annak nyáron mindenképpen ez ajánlott (vastagított túrazoknival és vízkipárologtató anyagú ruhházattal. nagyon rossz nejlonszerű anyag, de ilyen melegben a pamut használhatatlan.) Bálint református énekeket próbált énekeltetni fiúkórusával (velünk), Sanyi folyamatosan mesélt valamiről, a két lány elől zakatolt. Már alig tudtunk menni, amikor kiderült a Camino eddigi legszörnyűbb tapasztalataként szolgáló körülmény: a szállóhelyül kitűzott Morga vagy nem létezett, vagy a camino-útvonal pont annyira kerülte el, hogy a két-három épületéből egyik sem látszódott. Az, hogy a második verzió igazoldótt be csak a szálláson derült ki, így nem volt értelme visszafordulni. Soha nem felejtjük el ezeket a perceket szerintem, minannyian máshogy fogadtuk, de nagyon vicces lenne visszanézni az biztos. Nem volt mit tenni, menni kellett a következő lehetséges szállásig: Lezama, a tervezett 26 km (18-nál fel akartuk adni) helyett 41. Estére értünk ide, nagyon fáradtan, de nagyon büszkén. Nagyon jól állunk, itt vagyunk Bilbao külvárosában, holnap már túl is megyünk rajta. Két szomorú körülmény merült fel: a szálláson van egy csávó, aki ma 50-et ment, és egy öreg osztrák házaspár, aki Bécsből indult április elején. De ez már nem tudta elrontani hangulatunkat, tuti betegek.