Pinares-i iskolaszállásunkról a mára már szokásosnak mondható menetrenddel indítottuk a napot: miután reggel 7-et beszéltünk meg kezdésnek Martinnal - aki ennek megfelelően 6.55-kor derűs mosollyal kiült a kapu elé - közel fél órás csúszással mi is letelepedtünk mellé, majd azt követően, hogy semmisnek mondható késésünket egy 'perfekt'-tel nyugtázta és felállt az induláshoz, elkezdtünk Bibliát olvasni. Ebben a nemzetközileg fokozott hangulatban mordult rá Bálint az indulás után pár perccel, hogy ne álljon meg cipőt kötni, mert nem lehet igaz, hogy megint rá kell várni. Az út nagyrészét ezután külön tettük meg, Naviában Martin levált teát inni. Az első, megállás nélküli etapnak számító 15 km-t La Caridadig nagyrészt az országúton trappoltuk végig, itt ültünk be egy bárba kávézni, valamint a bár elé a járdaszegélyre, a lesajnáló pillantások kereszttüzébe szendvicsezni. Ezen a ponton átmenetileg háromfelé vált a Camino-út: mehettünk tovább egyenesen az N-634-esen, választhattuk az országutat északi irányból kerülő utat a tengerparton (Sanyi prof szerint ez nem óceánpart, az csak nyugaton van, ezen még vitatkozunk) Tapia felé, valamint kerülhettünk délről Tol irányába. Az utak Ribadeóban találkoznak csak, ami viszont fontosabb, hogy hosszúságuk is eltérő az említés sorrendjének megfelelő növekvő rendben. Tekintve, hogy utolsó előtti napunkat töltöttük a tengerpart mellett, értelemszerűen a tapiait választottuk. Döntésünk helyességéről erősen eltérnek a vélemények, de a többség szerint jól döntöttünk. Az út szigorúan követte ugyanis a part vonalát, így az országút minden egyes kilométere alatt megtett minimum kettőt, viszont egészen lenyűgöző látványban volt részünk. Az élmény leírására még kísérletet sem teszek, többet mondanak majd az otthon bemutatásra kerülő fotók százai, ráadásul Panni úgyis fintorogna, hogy tájleírásom nyálas lett. Legyen elég annyi, hogy a természeti szépségekre már a második naptól immunis fiúk körében is nagy tetszést aratott ez a tíz, tizenkét kilométer. Útközben kiültünk egy sziklaszirtre napozni, Bálint leforgatott pár videót magáról, Martin észrevétlenül megelőzött minket, majd továbbindultunk. Tapia határában még volt annyi lelkierőnk, hogy az irdatlan unalmas és fárasztó vásárlást megejtsük, majd becsekkoltunk a tengertől pár méterre fekvő albergue-nkbe. Délután, mialatt Petivel aludtunk egy keveset, a többiek galád módon otthagytak és elmentek strandolni. Szerencsére estig remegtek a hidegtől, és egyáltalán nem tűntek úgy, mint akik élvezték volna a dolgot. Legközelebb talán az esti borozás alatt melegedtek meg. A zarándoktársakkal kiültünk az albergue elé egy nagy körbe, a nyugat-európaiak narancsot és barackot ettek nagyon körülményesen, mi, keletiek beértük a borral is. A naplemente hangulatát talán csak az rontotta el kicsit, hogy ez a társaság lényegesen gyengébb eresztésnek számít a primitivósoknál, Martinon kívül igen kevesek nyerték el osztatlan tetszésünket, a többség nagyon idegesít. Ezt a lehangoló helyzetet enyhítettem azzal, hogy a szállás alsó szintjén található konyhában olyan mértékben elszenesítettem egy mikro-popcornt (nem forgott a mikro, ezért a közepe igencsak odaégett, amúgy sikerült volna), hogy reggelig nem távozott az éget szag az alsó szobából. És természetesen a hálózsákaikból, ruháikból sem sajnos...

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.