A jól megérdemelt pihenő után újult erővel vághattunk neki a napnak. Vasárnap lévén ismét F1 futamot rendeztek, aminek a Magyar Nagydíj külön pikantériát adott. A gijoni rossz élményekből okulva ismét időben elindultunk, de "csupán" 28 km várt ránk. A 7 órára megbeszélt indulást sikerült betartanunk. A szemerkélő eső nem volt túl zavaró, nemúgy az előttünk gomolygó felhők jelenléte, melyen át kellett haladnunk. Már esett szó legrosszabb napról a caminón, nem sejtettük, hogy ez a nap mindent vinni fog negatív értelemben. Még Ribadeóban felvettük poncsóinkat és egy utolsó pillantást vetve a tengerre nekiláttunk a kűzdelemnek. A túra során először szakadó esőben kellett sétálnunk. Mindezt a partot szegélyező hegyekre felkapaszkodva, hol aszfalton, hol köves-sáros úton. Már Galciában járunk, itt a kagylók fordítva mutatják a helyes irányt, mint eddig, így oda kellett figyelni az elején a helyes irányra (mert az F1-et ismételten lekéshettük volna). Újítás még az iránymutató kőoszlopokon a hátralévő út távolságának méterre pontos megadása (ez néha jó, de sokszor nagyon lassúnak tűnik a sebeségünk emiatt, noha uganazt a tempót diktáljuk). Megoszlanak a véleméynek ezen kiegészítés fontosságáról.

Az első másfél óra után felmerült egy gondolat Bálintnál, hogy meg kéne állni egy bar-ban és megvárni amíg eláll az eső, de hamar lebeszéltük róla, ugyanis a szomszédos hegyeket sem láttuk a sűrű felhők miatt. Mentünk tehát tovább rendületlenül. Az út folyton emelkedett, de annyira belefásultunk a szakadó esőbe, hogy nem is bosszankodtunk miatta. Annál inkább előszedtek engem, hogy miért nem tudok valamit kezdeni a helyzettel (pedig tudják, hogy nem vagyok meteorológus...), mert ugye az okleveles szociológus szakelőadó bármilyen társadalmi problémát meg tud oldani, nem is beszélve a közgazdászok remek pénzügyi kríziskezelő képességéről - gondolták a diplomás fiúk... De nem volt mit tenni, mentünk tovább reménykedve, hogy majd csak alábbhagy ez a mogorva időjárás. 
Természetesen nem így történt, de a túra leghosszabb első etapját produkálhattuk így. 4 óra leforgása alatt 21 km-t tettünk meg megállás nélkül. Egészen a következő albergueig mentünk Gondánba. Kitűnően funkcionált menedékházként. Itt pihentünk is közel 40 percet, lecseréltük elázott ruhadarabjainkat, megreggeliztünk. Egy vízforralónak köszönhetően tudtunk teát is készíteni, ami nagyon jól esett Mozsit kivéve mindenkinek. Eközben több sorstársunk is betért az eső elől a menedéket nyújtó konyhába. Mozsi és Putnoki (lévén, hogy beázott a cipőjük) újragondolták a goretex és a mertex technológiát, így sikerült egy-egy szatyorral a lábukon belelépni cipőjükbe és folytatni a hátralévő 7 km-t. Mondani se igen kell vicces látványt nyújtottak.
Délben indultunk tovább, mert ugye az F1 mindenek előtt. Hol szemerkélő esőben, hol csak páradús időben haladtunk igen kellemes útvonalon (ez is galíciai újdonság) és a szállásunkat már negyed 2-kor elértük.
A délutánt hárman ismét a tv előtt töltöttük és nagyon jól szórakoztunk a hazai futamunkon. A fennmaradó időben mostunk, ebédeltünk és teát kortyolgatva beszélgettünk. A két Peti, pedig nekilátott megszárítani a cipőjét illetve bakancsát egy villanytűzhely felett. A magyar finesz felülmúlhatatlan. Konyhai berendezésekből rögtönzött álványaikon kitűnő munkát végeztek, igaz a délután fennmaradó részét a tűzhely mellett töltötték. 
Mivel nem találtunk nyitva tartó boltot, így egy bar-ban vacsoráztunk meg. Szállásunk ismét kedvezett nekünk és egy 8 ágyas szobában tölthettük az éjszakát. Mindenki reménykedett, hogy a másnap már szebb lesz, de egész éjjel esett még. Alig 30 km-el a tengertől Spanyolország egy másik arcát mutatta meg nekünk.

 Minek után elég feszes az időbeosztásunk és napi 20-30 km-eket kell megtennünk úgy döntöttünk (Martin hathatós közbenjárása után), hogy tartunk egy lazább pihenőnapot. Emellett szólt az is, hogy Ribadeo az utolsó település ahol az óceánra vethetjük tekintetünket, és végleg elbúcsúzhatunk jó barátunktól (akibe mellesleg nem sok örömünk volt, mert irgalmatlan hideg...).

Ahhoz, hogy jó korán elkezdődjön a pihenés és szieszta, korán oda kellett érni Ribadeoba (ahol elviekben egy szuper albergue vár konyhával és tengerparttal, legalábbis Martin könyve szerint). Így felkeltünk jó korán és ezt a kapitális 13 km-t megpróbáltuk megtenni a lehető legrövidebb időn belül. Az albergue-ben rejlő konyha új aggályokat és izgalmakat keltett, hiszen a lányok ismét akciózhattak, minek után Martin spagettije oda-vissza verte az övéket. Volt mit renoválni tehát a becsületükön. A megérkezéssel együtt rögtön szembesültünk azzal, hogy a szálló azért annyira nem jó, a tengerpart is jó 1 km-re van tőle ezekből pedig arra következtettünk, hogy még egy ilyen precíz német utikönyvnek sem lehet hinni. Mindezek ellenére sok szép emlékkel gazdagodtunk itt is, és ezúttal a dícséretekkel sem kell fukarkodnunk.
Először is Mozsi ezt az utat minden "nyafogás" nélkül megtette és bár a többiek (konkrétan a vicc-killer Sanyi) rászálltak az először még minden bizonnyal vicces "férfiatlan viselkedés-kifejezésre" nem árt, ha megjegyezzük, hogy ez az állítás nem rendelkezett sok alappal. (persze azóta a félresikerült vicc óta Mozsi irgalmatlanul bunkó a cikkíróval, így a kiigazítás nem épp belülről jövő őszinteség eredménye.)
No de vissza a szép dolgokhoz. Érkezés után rendbeszedtük magunkat, utána irány a bolt, majd a három sportkedvelő (Sanyi, Mozsi, Putnoki) megnézte a Forma 1 időmérőt ezalatt a lányok és Bálint bevásároltak az ebédhez, a terv paprikáscsirke volt. No mivel már csorgó nyállal várják a hátam mögött a dícséretet ugorjunk is az ebéd jellemzésére: frenetikus volt. Ez ébresztett minket rá arra mennyire is hiányzik az otthoni konyha és ízek. A pláne ebben az volt, hogy minden segítség nélkül sikerült ilyet alkotni a lányoknak, akiknek dicsfénye legyen elég ennyi sorban. (Martin is el volt ájulva, de ezt tényleg nem szeretném tovább ragozni...) Miután tele volt a hasunk elmentünk az orbitális élvezeteket tartogató strandra, ahol igazi csontig hatoló fájdalomban lehetett részünk mikor bementünk a jéghideg vízbe. Mindezek ellenére mindenki úszott a vízben és tényleg sikerült jól éreznünk magunkat még itt is. A napot esti városnézéssel koronáztuk meg, nagy szerencsénkre épp fesztivál volt a városban ebből két dolog derült ki számunkra: 1 rohadt jó lehet itt végig mulatni egy estét 2. a spanyolok mindezek ellenére hihetetlenül passzívnak mutatkoznak ezen tevékenységen belül (egy spanyol együttest elhallgatva például mi voltunk a leghangosabb nézők, pedig mi aztán tényleg nem értettünk belőle semmit....). Visszatérve a szállásra összepakoltunk a másnapi komolyabb túrára, majd szemünk előtt futott be a világ legrémisztőbb zarándoka (aki talán egy P. Howard könyvből ugrott ki). Mindezen élményekből próbáltunk kedvet és erőt szerezni magunknak az előttünk álló akadályokhoz.

 Pinares-i iskolaszállásunkról a mára már szokásosnak mondható menetrenddel indítottuk a napot: miután reggel 7-et beszéltünk meg kezdésnek Martinnal - aki ennek megfelelően 6.55-kor derűs mosollyal kiült a kapu elé - közel fél órás csúszással mi is letelepedtünk mellé, majd azt követően, hogy semmisnek mondható késésünket egy 'perfekt'-tel nyugtázta és felállt az induláshoz, elkezdtünk Bibliát olvasni. Ebben a nemzetközileg fokozott hangulatban mordult rá Bálint az indulás után pár perccel, hogy ne álljon meg cipőt kötni, mert nem lehet igaz, hogy megint rá kell várni. Az út nagyrészét ezután külön tettük meg, Naviában Martin levált teát inni. Az első, megállás nélküli etapnak számító 15 km-t La Caridadig nagyrészt az országúton trappoltuk végig, itt ültünk be egy bárba kávézni, valamint a bár elé a járdaszegélyre, a lesajnáló pillantások kereszttüzébe szendvicsezni. Ezen a ponton átmenetileg háromfelé vált a Camino-út: mehettünk tovább egyenesen az N-634-esen, választhattuk az országutat északi irányból kerülő utat a tengerparton (Sanyi prof szerint ez nem óceánpart, az csak nyugaton van, ezen még vitatkozunk) Tapia felé, valamint kerülhettünk délről Tol irányába. Az utak Ribadeóban találkoznak csak, ami viszont fontosabb, hogy hosszúságuk is eltérő az említés sorrendjének megfelelő növekvő rendben. Tekintve, hogy utolsó előtti napunkat töltöttük a tengerpart mellett, értelemszerűen a tapiait választottuk. Döntésünk helyességéről erősen eltérnek a vélemények, de a többség szerint jól döntöttünk. Az út szigorúan követte ugyanis a part vonalát, így az országút minden egyes kilométere alatt megtett minimum kettőt, viszont egészen lenyűgöző látványban volt részünk. Az élmény leírására még kísérletet sem teszek, többet mondanak majd az otthon bemutatásra kerülő fotók százai, ráadásul Panni úgyis fintorogna, hogy tájleírásom nyálas lett. Legyen elég annyi, hogy a természeti szépségekre már a második naptól immunis fiúk körében is nagy tetszést aratott ez a tíz, tizenkét kilométer. Útközben kiültünk egy sziklaszirtre napozni, Bálint leforgatott pár videót magáról, Martin észrevétlenül megelőzött minket, majd továbbindultunk. Tapia határában még volt annyi lelkierőnk, hogy az irdatlan unalmas és fárasztó vásárlást megejtsük, majd becsekkoltunk a tengertől pár méterre fekvő albergue-nkbe. Délután, mialatt Petivel aludtunk egy keveset, a többiek galád módon otthagytak és elmentek strandolni. Szerencsére estig remegtek a hidegtől, és egyáltalán nem tűntek úgy, mint akik élvezték volna a dolgot. Legközelebb talán az esti borozás alatt melegedtek meg. A zarándoktársakkal kiültünk az albergue elé egy nagy körbe, a nyugat-európaiak narancsot és barackot ettek nagyon körülményesen, mi, keletiek beértük a borral is. A naplemente hangulatát talán csak az rontotta el kicsit, hogy ez a társaság lényegesen gyengébb eresztésnek számít a primitivósoknál, Martinon kívül igen kevesek nyerték el osztatlan tetszésünket, a többség nagyon idegesít. Ezt a lehangoló helyzetet enyhítettem azzal, hogy a szállás alsó szintjén található konyhában olyan mértékben elszenesítettem egy mikro-popcornt (nem forgott a mikro, ezért a közepe igencsak odaégett, amúgy sikerült volna), hogy reggelig nem távozott az éget szag az alsó szobából. És természetesen a hálózsákaikból, ruháikból sem sajnos...

 

Lassan hozzászoknak már állandónak mondható társaink, hogy a magyar különítmény korán kel. Néhányuk talán fel is ébredt köszönhetően annak, hogy az ajtók nagyon szorultak, így nem tudtunk csendben közlekedni. Ekkor tapasztalhattuk meg, hogy a kevés ágy miatt a kijárathoz vezető kis folyosót kivéve a ház minden szegletét elfoglalták a padlón, matracokon alvó peregrinók. Fejlámpákkal, esőkabátban kezdtük el a napot. Szerettük volna elkerülni a délutáni hőséget, ezért vágtunk neki az útnak ilyen zordnak mondható körülmények között is. Néhány szót szólnék az időjárásról, mint a legbenfentesebb személy a táborban. Reggelente ugyanaz a kép fogad bennünket. A hegyeket és a tenger feletti horizontot egyaránt felhők borítják. De ez pont optimális a kiránduláshoz. Eső ritkán van (most balszerencsénk volt). Az első napsugarak megjelenése után azonban csak reménykedni tudunk, hogy délután 3 óráig odaérünk a következő állomásra, ugyanis az otthoni 1 és 3 óra között megtapasztalható hőség veszi át az uralmat úgy délután 5-6 óráig.

A már korábban említett túrázási szokásainkhoz a lányok is jól alkalmazkodtak és az első pihenőt 3 óra sétálás után tartottuk. Ezalatt kihalt városok tömkelegén haladtunk át, még egy kutya sem törte meg a pirkadat csendjét.  Az elején megpróbálunk minél többet menni egyszerre, mert az apró megállások végeláthatatlanná tehetik akár a rövid etapokat is. Így a reggelit is az első megállónál fogyasztottuk el. Most volt mindenkinél valamilyen étel, de vannak napok amikor a kitűzött cél nem az albergue elérése, hanem a legelső bar-é. A boltok fél 10 körül nyitnak, de többnyire olyan területeket érintünk reggelente, ahol ezek nincsenek meg.

Martin nem tartott velünk, nem szeret korán kelni. Szerencsére a jelek egyértelműek voltak, így nem volt égető szükségünk az útikalauzára. Menet közben az egyre gyakoribbá váló zenehallgatással vagy épp beszélgetéssel (egymás ugratásával) próbáltuk élvezhetőbbé varázsolni útunkat. Szerencsére a kisebb húzódások, vízhólyagok keltette zavaró hatások is csillapodtak. Nemúgy a csapat kedélye, amikor közel a célhoz újabb tekergős utcák, völgyek kerültek elénk. A Nap már a zenitjén túlhaladt, így hőség is felkerült a bosszúságok listájára.

De megérkeztünk a nyilak által kijelölt úton az alberguehez, ahol a bejelentkezés után mindenki várta már a tusolót és az ágyát. De hidegzuhanyként ért minket a hospitalero kijelentése, miszerint még 50 métert kell sétálni egy iskoláig. A spanyol emberek szeretnek füllenteni a távolságokat illetően és ez most is így történt. Jó 600 méter múlva azonban megérkeztünk és elvégezhettük szokásos teendőinket, majd egy jót szundítottunk. Persze az ember ha felkel általában éhes is, de a bolt a város másik végében volt így még gyarapítottuk néhány km-el aznapi teljesítményünket. 

A félreértések elkerülése végett nem panaszkodni szeretnénk ezekkel, hiszen magunk választottuk ezt a kitűnő nyári programot, de mint minden helyzetben nekünk is megvannak a kisebb-nagyobb hullámvölgyeink. A vacsora például már jó hangulatban telt el német, olasz és osztrák társainkkal karöltve. Sok érdekes dolgot tudhatunk meg ilyenkor egy másik nemzetről vagy épp kikérdezhetjük őket magyarországi dolgokról (néhány spanyol zarándok meglepően sokrétű ismeretekkel rendelkezik kis hazánkról).

Az éjszaka Putnoki Peti szerint hangosra sikeredett, többen is fura hangot adtunk ki szerinte, de így jár az aki nem tud aludni.

 

Ismételten korán keltünk, mivel egy 10 ágyas albergueben terveztünk megszállni és Sotoban jóval többen voltunk ennél. Mondhatjuk, hogy versenyt kellett futnunk az ágyakért. A hospitalero előző esti eligazítása alapján nem számíthattunk semmi jóra. Ez nagyon lehangoló volt, mert órási kerülő árán tudtuk csak teljesíteni a légvonalban rövidnek tűnő távot. Mózsi nagy "örömére" ezek a valóságban is így néztek ki és igen megterhelő hegyes-völgyes szakasz volt ez. A sípcsontjáig hatoló fájdalom miatt nem tudott a megszokott tempójában haladni, de hősiesen helytállt a megmérettetésen. Eleinte az N-634a jelzésű úton haladtunk, szerencsére igen csekély volt a forgalom. Miután elértük a tengerpart mellett haladó szakaszt áttérhettünk a füves útra, ami nagyon jól esett az aszfalton meggyötört lábainknak. Azonban egy igen rövid szakaszon legalább háromszor kellett egy-egy folyótorkolat miatt leereszkedni a tengerszintre, majd újra 80-100 méter magaságig visszamászni. Putnoki Petinek egyre jobban felerősödött talpfájdalma. Ezt valószínűleg a rossz lépéseinek köszönheti, a csapatban szinte mindenkinek feltűnt, hogy apró léptekkel halad. Miután szóvá tettem neki néhány kilóméter alatt csodával határos módon meggyógyult.

Az alberguet nagy meglepetésünkre mi értük el először, megérte hát időben elindulni. Egy teljesen üres ház volt ez a város szélén, melynek ajtaja nyitva volt. Ez nekünk magyaroknak meglehetősen furcsa, hiszen ha valaki valamit nyitva felejt, annak hamar lába kél vagy legalább megrongálják... Az eddig látottak alapján ez a vidék mentes az efféle jelenségektől, ami a zarándokoknak van fenntartva azt más nem használja. Sikerült egy 6 ágyas szobát elfoglalnunk, így ismét nyugodt éjszakának nézhettünk elébe. A korai megérkezésünkre való tekintettel mi is tartottunk egy kisebb sziesztát (a spanyolok ezt minden nap elkövetik). Szóba került egy albergue frenchise rendszer létrehozása is Rosalberguer néven... Megpróbáltuk tehát kreatívan tölteni a délutánt.

Mivel olcsó volt a szállásunk ezért úgy döntöttünk, hogy kipróbáljuk a helyi vendéglőben a "menu del dia-t". Martin is velünk tartott és a sok szendvics és joghurt után végre egy rendes főétkezést tarthattunk; salátával/levessel, marhasülttel és sültkrumplival valamint desszerttel (sajttorta/fagylalt/rizspuding) csillapíthattuk étvágyunkat. Az estét Bálintnak köszönhetően egy igen újkeletű játékkal koronáztuk meg. Egy parafadugót kellet (volna) átdobni egy kis lyukon... A játék nem aratott nagy sikert a zarándokok körében, csupán osztrák barátunk csatlakozott hozzánk. Ezalatt átbeszéltük a következő napi menetrendet és meghallgattunk tőle néhány történetet a francia útról. Neki ez már a második zarándoklata. 

De az este ismét gyorsan eljött, mert a következő napot is korán kellett kezdenünk.

Breaking News...

2010.08.01. 17:37

Elnézést kérünk ismét a lassú frissitésért. Most igyekeztünk sokat pótolni. A blogírás úgy zajlik hogy előre megirjuk és ha netet találunk akkor csak átmásoljuk a blogra. Így tehát nem annyira a mi lemaradásunk mint az internet hiánya hátráltat minket. További kitartó olvasást mindenkinek, na meg köszönjük a sok látogatót!

 Ha hosszú gyaloglás vár ránk, igyekszünk erőt venni magunkon és hamar elindulni. Ezért írhatom le azt az otthoni énemnek rémisztően ható adatot, hogy 6:15-kor már Avilesutcáit róttuk. A korai indulás előnyei hogy nem kell a nagy melegben kutyagolni, hogy 10 kor már túl vagy az út felén és hogy reggel te ébresztessz 30 idegen embert nem ők téged. Az egyik legrosszabb ébresztő amikor egy ügyetlen zarándok a fejlámpájával a szemedbe reflektorozik, mert képtelen tovább fenntartani azt a természetellen testhelyzetet amivel a táskájára tudja irányitani a fényt, miközben a párnája alól veszi ki az értékeit. A korai indulás hátrányai hogy este alig bírsz fenn maradni 10-ig, valamint hogy reggel a sötétben úgy kell figyelni a kagylókat, mint Martin a könyvét útközben - NAGYON. Apropó, Martin nem szeret korán kelni ezért nem tartott velünk, ennek meg is lett a böjtje, de erről majd később. Hamár a szívás szóba került, az igazsághoz hozzátartozik hogy abból nekünk is kijutott. Egy lengyel csapat után kezdtük meg a zarándoklást. Ők kb 500 méter után egy kagylónál másfele fordultak mint amerre mutatott, kicsit ki is nevettük őket ezért a ballépésért. Aztán szokás szerint lassan de biztosan múltak a percek miközben nyeltük a métereket. Az út felvezetett egy hegyre, ahonnan szép kilátás nyílt a tengerre, a felkelő napot eltakaró felhőkre és egy csapat lengyelre akik a hegy aljában iszkoltak Santiago fele. Körülbelül 30 perccel voltak előrebb mint mi. Tanulság: nem szabad kinevetni másokat. Igazi tanulság: meg kellett volna kérdezni őket, miért arra mennek. 

Egyszer még a városban eltévedtünk. Valószínüleg nem vettünk észre egy kagylót. Ilyenkor egy jó szociológus és egy bölcs zarándok felméri a környéken lévő embereket, vajon ki fogja tudni hogy merre kell menni? Reggel az utcán vagy kutyát sétáltatnak vagy takarítanak. Egy jó okleveles szociológiai szakelőadó rájön, hogy az utcaseprő ismeri a város összes szegletét, tehát tudnia kell hogy hol takarít kagylókat a közelben. Az ötlet minden önteltség nélkül zseniális. Amúgy az utcaseprőnek természetesen fogalma sem volt hogy hol vannak kagylók.

A szakasz egyébként a guide alapján így nézett ki AAAAAAAA(ez 8 hegy), igazából inkább ilyen tűnt a__a---a__ (ez most három dombot és egy fensíkot jelent). A séta tényleg kellemes volt. Petinek még mindig fájt a lába, de nagyon halkan tudja ezt viselni. Nem is nagyon tudtuk míg nem egyszer egy erdőbe érve valami rám csöppent és elkezdtem sietni, Putnoki a szélárnyékomban élvezte a sebességet. Az erdő végigfutása utána Peti megkérdezte hogy miért kell rohanni, így ő nemtudja élvezni a tájat(!!!) ez annyira abszurd volt a szájából hogy rögtön tudtuk fáj a lába. Ezen csak nevettünk. Ezután viszont borzasztó dolgot tett. A legrosszabbat amit egy túra során valaki tehet. Hamis reményeket ébresztett társaiban. Petinek van egy táblázata a telefonjában amiben benne van hogy mi hány kilóméterre van mitől. Amikor 8 km volt hátra ügyesen a telefonjából kinézte hogy még 2,9. Ez autóval sem mindegy nem hogy gyalog. Mint kiderült a nap rá sütött a képernyőre, ezért a Soto de la luina cellája helyett a Soto de la maior-hoz tartozó négyzetet nézte.

A pecsétekről nemtudom írt-e már valaki. A pecsétgyűjtés lényege hogy minél több és minél szebbek legyenek. Sanyi mivel később kezdte mindig igyekszik mindenhol pecsétet szerezni hogy végül neki is beteljen a creditentiálja. A pecséteket a szállásokon és a tourist infokon lehet nyomatni. Sanyi ezért minden faluban keresi a tourist information feliratot. Az egyik faluban meglátott egy information feliratot és már indult be a pecsétért amikor véletlenül szóltam neki hogy ez egy lakópark információs irodája. 

Asturia tartományban eddig csak egyszer volt panasz az út kijelölésre, de akkor a nem forma1 függö csapat részt kisegítette Martin. Most azonban egy épülő autópálya nyomvonala legyalulta ezt az ezer éves hagyománnyal rendelkező utat. A nagyobb gond az volt hogy nem volt semmi jelölés arra nézve hogy mi a teendő. Jobb ötlet híján mentünk tovább az N-632-esen. Ezekben a főutakban - azon kívül hogy rettentő ingerszegények - az a legrosszabb hogy egy-egy kamionos azt gondolja az a legjobb módszer támogatásának kinyilvánítására hogy a füledbe dudál sípol vagy bármit csak hangos legyen. 

Lényeg a lényeg megérkeztünk Soto de luinába. Elvégeztük a szokásos rituálékat. fekvés fürdés mosás evés. Már épp készültünk feküdni, amikor megérkezett Martin, aki a rendes táv helyett 45-öt ment, mert összevissza eltévedt. Nem értettük miért nem nézte a mindentudó könyvét.Persze a legjobban akkor járt volna hogy ha lustálkodás helyett a kiváló csapatunkkal tart. 

18. Gijon - Aviles 25km

2010.08.01. 17:32

 A tegnapi nap fáradalmai után 8 órás indulást beszéltünk meg, ami végül 1/2 9-et jelentett. Ilyen szerintem se előtte, se azóta nem fordult elő. Ezután kedves osztrák barátunkra bízva magunkat elindultunk utunkra. Háromnegyed óra, egy domb megmászása, és 3 km után vettük észre, hogy egy szép nagy kört írtunk le, és a kiinduló helyre érkeztünk vissza. Martin tudta ezt előre, csak tőlünk felejtette el megkérdezni, a napi 24 km előtt szeretnénk-e várost nézni. Amúgy szép hehyeken jártunk, csak ezeket épp annyira meg tudtuk volna nézni előző nap is. Ezután a sokk után meglátva az első kávézót, nagy kényszert éreztünk, hogy megtartsuk első pihenőnket, amit amúgy 10-12 km után szoktunk. Ma is szép helyeken jártunk, és végre kevesebbet mentünk forgalmas utakon, amit egyre jobban tudunk értékelni. A végére eléggé efáradtunk, és nehezen tettünk meg pár kilomértert, de nagyon kellemes csalódás volt, mikor a város elején megkérdeztünk egy bácsit, merre találjuk az alberguet, és rámutatott egy házra, tőlünk 10m-re:) 

A mindennapos tisztálkodás és mosás után, egy bolt keresésére indultunk, amit hamar meg is találtunk. Igaz a mondás, nem szabad éhesen menni vásárolni, mert sokkal többet hagysz ott, de erre mostanában nem igen tudunk odafigyelni...Másik oldalról viszont ilyenkor a legegyszerűbb ételek is olyan jól esnek, mintha hétfogásos lakomát tálalnának épp fel. Azt hiszem mindenki nevében mondhatom, hogy ezek az étkezések napunk fénypontjai.

Most is találtunk néhány padot, amire gyorsan le is csaptunk, és miután megette mindenki saját kis estebédjét, elosztottuk a (nagyon finom) sárgadinnyénket. (Bálint barackot kapott helyette, elég válogatós...:) Pedig még Mozsinak is ízlett, aki szintén nincs oda érte.

Haza felé (ezlatatt persze az alberguet értem) tartva találtunk netet, így végre kicsit tájékozódhattunk az otthoniakról, és a nagy világ eseményeiről.  

Meglepődtünk, milyen sok ismeretlen zarándok tűnt fel (köztük egy őrült koreiai srác) ezen a szálláson. Ismerőseink mind a Primitivot választották (kivéve Martint), és nem tudtuk, hogyan lettünk megint ennyien. Később megtudtuk a választ, sokan itt, vagy Gijonban kezdték meg útjukat. Ilyenkor mindig büszkeség tölt el, hiszen mondhatjuk, mi már Franciaországban kezdtük:)

 

 

17. Sebrayo - Gijón 37km

2010.08.01. 17:31

 Mozsi meg ki tudja kik írták:

Mielőtt a Camino és egyben életünk legrémesebb napját leírnánk, egy rövid kitérő erejéig vissza kell térnem a legutóbbi szakaszleírásra. Nem lehet ugyanis elsiklani amellett az írói objektivitást teljes mértékben nélkülöző szemléletmód mellett, mely volt annyira ármányos és fondorlatos, hogy életében először, álszent módon önkritikát gyakorolt a elképesztő mennyiségű történetével kapcsolatban, valamint út összes szereplőjét felmagasztalta az egekig csupán azért, hogy ne találjak szövetségest az engem (Mozsi) ért alaptalan vádak kitörlésére. Ténykedését ugyanakkor kénytelen vagyok megbocsájtani annak a borzalomnak fényében, amit a Sebrayo-Gijón szakasz alatt közösen átéltünk. A következő blogbejegyzést együtt írtuk.

 

 

Noha minden otthoni illemet és neveltetést, szokást és kényelmet sikerült levetkőznünk az elmúlt napokban, Mozsinak egy dolgot nem sikerült. Természetesen minden sportok sportjáról, a Forma 1-ről van szó. Függetlenül ugyanis attól a körülménytől, hogy a célállomás 37 km-re volt tőlünk, mindenképp el kellett oda jutnia 13.50-ig, hogy még a rajtfelvezetésből se hagyjon ki egy percet sem. Ennek érdekében a két Peti 4.50kor kelt, hogy miután elfogyasztották pazar reggelijüket, majd a víznyomás akadozására hivatkozva megspórolták a mosogatást, elinduljanak a vaksötétben Gijón felé. Az utat és és a sárga nyilakat Mozsi fejlámpájával világítottuk meg, akinek még arra is volt ereje, hogy megvédje (akkor még) jóbarátját egy hajnali kutyatámadástól. Az első 6-7 km ennek köszönhetően nagyon gyorsan a hátunk mögé került, így még hajnali fényeknél értük el a következő várost, Villaviciosát. Az első figyelmeztető jelekkel itt szembesültünk. A Camino ezen szakaszán ugyanis felváltva használják a megszokott sárga nyilakat és a falakra ragasztott kagylót formázó csempéket, melyeknek irányai hivatottak mutatni a helyes utat. A probléma az volt, hogy néha fél méterenként kitették őket, néha háromszáz méteren és öt kereszteződésen át egyet sem gondoltak indokoltnak, néha pedig közvetlenül egymás alá tették ki őket a lelkes asztúriaiak, csakhogy ellentétes irányzékkal. Villaviciosa még nem jelentett akadályt, utána azonban sokkal nagyobb baj történt. Ugyanis egy teljesen félreérthető jelzésnél a két hősies fiú nem kanyarodott le és ez megpecsételte a következő 80 perc sorsát. Barangoltunk a hegyoldalon, mit sem tudva hol járunk, merre találjuk a helyes utat. Úgy véltük -miútán teljesen tiszta sor lett számunkra hogy eltévedtünk - hasznosítjuk a szülőföldön anyatejjel magunkba szívott magyaros fineszt és, ha már egyszer eltévedtünk minek is forduljunk vissza. Lementünk az országútra és meg akartuk kerülni a hegyet. 3-4 km után egy mosolygós néni közölte, hogy Gijonba ezen az úton bizony sose fogunk eljutni, így néhány csúnya, igen csúnya gondolat után visszafordultunk fejünkben egy kérdéssel: Mi a nagyobb gáz? Lekésni a futamot vagy elviselni, hogy a korai kelés ellenére a Bálint vezette csapat megelőz minket? Elhesegetve a kétségeket és kishitűséget a fejünkből olyan túrát kerekítettünk ebből, amit még Hérodotosz is bánhat, hogy nem élt meg. Visszafordultunk és nemcsak megtartottuk előnyünket, hanem még növeltük is. Röpke 23 km után pihentünk meg először. Igen ezt így kell csinálni. A pihenő után tovább borzolták a kedélyeket a követhetetlen nyilak, sokszor csak körbe körbe mentünk. Ráadásul egy bácsi közölte, hogy még 17km Gijon. Na Mozsinál itt pattant el végleg valami. Úgy puffogott végig az úton átkokat szórva szegény asztúriaiak fejére, hogy én is féltem tőle és inkább 2-3 méterre lemaradva követtem. A lábai azóta jobban bírták a gyűrődést (hála barátnője gondoskodó természetének és a flector tapasznak) és megállás nélkül elértünk Gijonba. Ahol a nyilak kersztülvezettek az egész kertvároson, így azok után, hogy hajnal óta teljes erőbedobással meneteltünk, 8 perccel lekéstük a rajtot... Ezek után nem voltunk éppen nyugodtak, de mégiscsak két úriember lévén -és mert olyan fáradtak voltunk, hogy állva elaludtunk volna- nem kerítettünk nagy feneket ennek a történésnek. Megnéztük a futamot és bizony egy futam sem volt ennyire uncsi, de az is biztos, hogy egyik sem esett ennyire jól a lekünknek. Nemsokkal a vége előtt megérkeztek a többiek is a bárba ahol néztük a versenyt. Mint megtudtuk ők sem szórakoztak kevesebbet mint mi.

 

Kitekintő Sanyi tollából: Mielőtt nyugovóra tértünk volna abban maradtunk, hogy én is a két bátor legényel tartok. Azonban a reggeli sötét és egyben hűvös idő az ágyban marasztalt. Kérdőre is vontak a Primitivo-t választó külföldi barátaink, hogy miért vagyok még a szálláson?!? Mi is szomorúan tapasztaltuk, hogy a mosdóban alig csordogál a víz és Bálint valamilyen furcsa oknál fogva egy vödör vízzel a kezében sétál az illemhely felé... A reggeli virslinek való vizet azért még sikerült összecsepegtetnem, de a mosogatás nálam is elmaradt. Elbúcsúztunk ismételten Tomastól és Mattől, majd nekiláttunk Gijonig tartó útunknak. Andi és Panni Villaviciosáig tartott velünk. Ezalatt Martin lehagyott bennünket, de egy kis bar teraszán ráleltünk Bálinttal. Így hárman utánaeredtünk a két korán kelő zarándoknak. Társalogtunk Bálint sörösüveg gyűjteményéről, az előttünk álló etapról és egy jövendőbeli ausztriai kirándulásról is. Majd elérkeztünk az előző este eldöntött út kereszteződéshez, ahol a Gijon felé mutató kagylót követtük. Őszintén szólva nagyobb élményre számítottam, de csupán egy tatarozás alatt álló ház, két kagyló és egy elágazás fogadott bennünket. Nemsokkal ezután tudtuk meg, hogy a két jómadár elvétette a jelölést (nem a kereszteződésnél), így fokozott figyelemmel követtük a nyilakat és megfogadtuk Martin tanácsait, amit útikönyvéből merített. Egy közel 400 méteres emelkedő után örömmel pillantottuk meg a domb tetejéről Gijon városát és a tengert. A kíméletlen hőség ezen a napon is utolért bennünket, de időközben megtudtuk, hogy lányaink foglaltak nekünk szállást, így lassíthattunk tempónkon.Meg is álltunk Pepito bar-jában egy "bocadillos con chorizzora". Mi káromkodások nélkül, de ugyanazt a tekergős utat bejárva érkeztünk meg az F1 eredményhirdetésére. Mind úgy gondoltuk, hogy a nehezét már letudtuk, de egy végeláthatalanul hosszú bevezető úton keresztül értünk csak be a centrumba. Láthattuk a Sporting Gijon stadionját is, majd a helyi folyót követve a strandig jutottunk, ahol bánatunkra közölték, hogy egy egész tekintélyes méretű öböl lekűzdése vár még ránk a szállásig. Végül sikerült a nagy feladat és több, mint 35 km után egy jót ejtőztünk.

Lévén, hogy Szent Jakab aposotol ünnepén voltunk a városban, így több rendezvényt is megtekinthettünk (légi bemutató, koncertek, néptáncbemutató). De volt egy jelentősebb esemény is e jeles napon. Panni születésének 21-ik esztendejét ünnepelhettük. Ezt egy finom hamburger mellett, majd egy jó hangulatban eltöltött beszélgetéssel egybekötött koccintással ünnepeltük meg. Immáron mindenki 21 esztendős a csapatban!!!

Külön szobáinknak köszönhetően horkolástól mentes környezetben pihenhettük ki magunkat e hossszú, tartalmas vasárnap után.

16.San Esteban - Sebrayo 29km

2010.08.01. 17:28

 

Greatwhite írta:

 

Szomorú hírre virradt a spanyol vidék. A csapat kettévált. Andi lába nem javult így még utoljára buszra szállt, azonban San Esteban-ból nem indult járat, így Bálintnak el kellett kísérnie a következő faluba. Ezalatt a csapat másik része elindult a saját tempójában kiegészülve osztrák barátunkkal. A következőkben csak négyünk és Martin kalandjait tudjuk közölni, hiszen Andi utazásánál és Bálint kutyagolásánál nem voltunk jelen.

Rögtön a túra elején elmerültünk a filmek világában, csak úgy röpködtek a durvábbnál durvább kritikák mind a filmekkel, mind a színészekkel kapcsolatban. Eközben Martin barátunk eltűnt a szemünk elől és csak késve vettük észre, hogy ahelyett hogy vele mennénk egy hegyen a homokos tengerparton slattyogtunk már jóideje. Hogy nem keveredtünk mégjobban el a kiismerhetetlen vidéken a mi lassú kis geográfusunknak (Sanyinak) köszönhető, aki ilyen szituációkban óriási segítségére van a teamnek. Korrigálva a hibánkat felmásztunk az útra a vizes hegyoldalon, kis vártatva utolértük a sógort is. Ezalatt megvitattuk, hogy az előző nap látott magyar csoport igen furán viselkedett, valahogy mi jobban örültünk volna magunknak a helyükben. Közben meghallgattunk pár jó sztorit Martintól, amik egy idő után kezdenek igazán uncsik lenni, viszont igazán mégsem lehet megunni, mikor egy nap 4 milliomodszor is elhangzik az " on my first camino" vagy szerencsésebb esetben "on the camino Frances"... Ahogy a többiek mondták kicsit olyan mint Putnoki kevés sztorija van, de azokat ismételgeti. Mindeközben megérkeztünk az első pihenőhelyünkre Colungába ahol beültünk egy bárba és pihentettük megfáradt végtagjainkat. Peti felhelyezte a fájós sípcsontjára a Noncsitól (vagy anyukájától) kapott flector tapaszt amiért külön köszönet (mindegyiküknek) mert kissé fárasztó volt a férfiatlan nyafogás ami már már kikezdte a profik (mint Putnoki) nyugalmát. Sanyi el volt foglalva a vízhólyagjaival, de szerencsére napról napra kevesebb gondja van velük, és nekünk is a lassúságával, Panni pedig hozza a már-már megszokott minden látványosságot nélkülöző, de kíváló iramot. Mielőtt az író kivívná a rokonok, hozzátartozók és egyéb barátok haragját szeretné leszögezni, hogy a hangulat remek és a látszólagos piszkálódások mögött töménytelen szeretet, kedvesség és törődés rejtőzik. Colunga után már elég késő volt ahhoz hogy érezzük mennyire szörnyű tud lenni errefelé a meleg, de nem a meleg okozta a legnagyobb meglepetést. Történt ugyanis, hogy éppen a következő pihenőhelyünkön heverésztünk, becserkésztünk egy gyíkot is amit megörökítettünk, majd kisvártatva feltűnt a blog bemutatkozó részében még (teljesen jogosan) Daginak titulált Bálint aki több mint 2 órás hátrány hozott be rajtunk. Bravo. A pihenő végeztével megindult az utolsó roham Sebrayoba. Az utolsó métereken megvitattuk Martinnal, hogy számunkra is meglepetés Bálint ilyen minőségű tempója, amit minden bizonnyal a szerelem hoz ki belőle, ahogy Martin mondta: nem érez se fájdalmat se fáradtságot "it's nice"...

A szállásra bejelentkeztünk. Majd a betervezett pihenő és mosás után, Martin főzött nekünk, ami frenetikusra sikeredett, pech hogy a mosogatás már a Mozsár, Bédi, Putnoki trióra maradt. Ezt a tőlük megszokott precizitással teljesítették. (a többiek valamilyen kisebb főzés beli tüsténkedésért felmentést kaptak, véleményünk szerint kissé jogtalanul). A nap további részében elindult a vita két jó barátunk között és közöttünk is, melyben dűlőre kellett jutnunk, hogy az út további részét a Primitivo-n (hegyes, melegebb talán olcsóbb ezt szorgalmazta a spanyol oldal élükön Tomassal) vagy az északi úton (könnyebb terep, enyhébb idő, talán drágább emellett érvel Martin) kívánjuk megtenni. Efelől végül érmefeldobással döntöttünk Martin és az északi út javára. Estefelé elbúcsúztunk az eddig megismert szimpatikus emberektől akik velünk ellentétben a Primitivo-t választották, a további mulatságos percekért pedig egy "kissé" pufi ausztrál lány volt a felelős akinek nagyon megtetszhetett a mi vékony dongájú Mozsink. Aggodalomra semmi ok azonban, hiszen olybá tűnik, hogy Peti rendes esztétikai értékrendet követ és megmaradt az ő Noncsijánál. (ki érti ezeket a szerelmeseket). Móka kacagás után következett az alvás, ami további nehézségekre készíti fel a brigádot.

15. Poo - San Esteban 33km

2010.08.01. 17:26

 Az előző esti Msc felvételi (Bálint, Mozsi) megünneplése után még nehezebben ment a felkelés mint ahogy azt megszoktuk.  Egyesek már a zuhanyon is túl voltak míg mások az igazak álmát aludták még. Sanyi a kiabálásunkra, Mozsi meg a fejfájására tért magához. Reggelink az előző nap bevásárolt szokásos bagett volt, ízlés szerint felvágottal vagy hallal. 

Egy újabb erőltetettnek tűnő de számunkra már kisujjunkból kirázott menet után, utolértük Martint aki egy bar megnyitására várt. Itt úgy döntöttünk, hogy mi is megérdemlünk egy kis pihenőt. 20 perc eltetével újra elindultunk. Kb 3 km megtétele után Putnoki rájött, hogy újra elhagyta a vizét, de negyed órával később megpillantottuk megmentőit. Tomás rögtön tudta, nem hagyhatta el más, csak is Peti, innentől együtt haladtunk tovább. Éhségünk már kínzó fájdalommá vált, amikor megpillantottunk egy "kivételesen" hegy tetején álló templomot. Abban bíztunk, hogy annak közelében rábukkannunk egy minimum tesco méretű supermerkadora...de nem így lett. Fent mégis úgy döntöttünk, hogy sziesztázunk egy picit, és összedobtuk amink még volt (Tomás a csokiskekszét, Sanyi az almáját, Andi a szőlőcukrát adta bele a közösbe.) Panni mellesleg mindig éhes, és soha sincs nála semmi kaja (Andi), de ha van akkor is mindig szétosztogatja (Panni), de SOHA sincs:) - (Andi) ... (Panni) Innen még 8 km volt hátra Ribadesellaig. Megkésve bár, de törve nem érkeztünk meg a városba. Első utunk egy óriási, jól felszerelt supermerkado volt (persze mert más nemvolt nyitva a szieszta ideje alatt). Itt mindenki kb 3 napra elegendő ennivalóval szerelkezett fel (ahol vett Panni egy kekszet, amit másnap szétosztogatott, csak Andi épp lekésett róla...) Kiültünk a kikötőbe a sétányt teljes szélességében elfoglalva és elfogyasztottuk ebédünket, a már igencsak megszokott bagettet. Másfél óra pihenő után nekivágtunk az utolsó 5 kmnek. Néhány zarándok, köztük az általunk igen "kedvelt" Kim, az itteni albergueből integetett, hogy sajnos már tele vannak, kénytelen vagyunk továbbmenni...mintha mi alapból nem így terveztük volna. A két Peti a fáradtság és a hőség miatt úgy döntöttek, hogy eltöltenek egy kisebb időt a strandon, de mi már minél hamarabb túl akartunk esni az utolsó etapon. A hátralévő kmket szép komótosan tettük meg, végülis idő és ágyhiányban nem szenvedtünk.

Másfél óra eltelte után megérkeztünk a szállásra. Rögtön a bejelentkezéssel kezdtünk, ahol kiderült, hogy Bálint valahol elhagyta a pénztárcáját, benne a csapat összes pénzével. Bálint kétségbeesett szenvedését egy spanyol tv végig kamerázta, és azzal próbálták enyhíteni fájdalmát, hogy megmutathatta eddig szerzett pecséteit. Kiderült, hogy a két Peti nem feleslegesen maradt lent dőzsingelni, mert így vissza tudtak menni az elhagyott tárcáért a boltba. De még ekkor sem volt felhőtlen az öröm, mivel nem az övét találták. Mi az esélye annak, hogy egy nap két ember hagyja ott ugyanakkor a tárcáját benne ugyanannyi pénzzel??!! Kisebb keresgélés után a pult mögül került elő az elveszettnek hitt vagyonunk.

A nagy ijedtség után keresésükre indultunk a hospitalero által említett magyar társainknak. Fura volt hosszú idő után, hogy valaki ért minket és nem mondhatunk bárkiről bármit.

Nagy közönség előtt az orvosi team (Bálint) komoly műtétet hajtott végre Andi talpán kisebb-nagyobb sikerrel, de sieben sieben alulu (majdnem) minden figyelmét elterelte a fájdalomról..:)

Este felmerült a nagy kérdés: Primitivo vagy marad az északi út. Tomás érmefeldobással bizonyította be nekünk, hogy vele kell mennünk a Primitivon, ebbe bele is törődtünk egészen másnap estig. 

Az ebédből maradt kaját elfogyasztottuk vacsorára, és nyugovóra hajtottuk fejünket.

14.Colombres-Poo 21km

2010.08.01. 17:25

Mozsi írta:

A zarándoklat azon szakaszában jártunk, amikor kezdtük elhinni, hogy sikerülhet végiggyalogolni ezt a beláthatatlanul hosszú távolságot és ezzel párhuzamosan kezdtük elfelejteni saját korlátainkat. Emiatt fordulhatott elő, hogy zokniban végigfociztuk az előző nap délutánját, aminek nyomait igencsak magunkon viseltük az indulás perceiben.

Kapcsolatunk újdonsült barátainkkal a tetőfokára ért ezekben a napokban, így többen is csatlakoztak hozzánk a colombresi sportcsarnok előtt elfogyasztott reggelink során. Tomás és Matt hálaistennek még a városban levált rólunk, betértek egy bárba; Martin viszont velünk maradt, és rendkívül hasznos útitársnak bizonyult. Jellemző módon Ausztriában kiadott Camino-kézikönyve méterről méterre feljegyezte az eseményeket, így a túra folyamán először az esélye sem merült fel annak, hogy bárhol is letérjünk a kijelölt útról. Az első tizes szót sem érdemel már, két óra alatt letudtuk, sajnos nagyrészt országúton (ez Irúntól Ribadeoig az N-634-est jelenti, spanyol kamionosok nem töltöttek el még életükben annyit ezen az úton, mint mi), legfeljebb a nagyobb kanyarokat vágtuk át a hegyeken keresztül. Az első tíz km után ültünk le pihenni egy játszótérre, és nagyon meg voltunk elégedve azzal a tempóval, amit tartani tudtunk. Innentől viszont a rövid távokra a későbbiekben is jellemző kínszenvedés kerített hatalmába: tudván, hogy már csak nagyon kevés van hátra, minden egyes kilométer rettenetesen lassan pergett le. A táv második felét festői környezetben, a tengerbe futó sziklák tetején, egy fehér kavicsos ösvényen tettük meg, viszont egy fél óra után még ez is borzasztó unalmassá tudott válni, elszakadtunk egymástól, ami talán még rontott a helyzeten. 

A végállomás előtt egy nagy városon kellett keresztülhaladnunk (Llanes). Már ott megutáltatta magát a település, hogy túl hamar pillantottuk meg, így minden próbálkozásunk ellenére sem igazán akart közeledni, valamint számunkra a mai napig megmagyarázhatatlan okból (talán valami mezőgazdasági furfang lehet, ehhez nem értünk sajnos) fél percenként rakétákat lőttek föl, irdatlan zajjal járva; hosszú percek kellettek, hogy ne rettenjünk meg tőlük. Miután egy óriási kerülővel végre beértünk a városba és átfúrtuk magunkat a valami ismeretlen dolgot ünneplő tömegeken, nagy nehezen megtaláltuk a város egyetlen nyitva tartó boltját, megvettük az általam lassan már gyűlöltre unt bagett alakú kenyeret és felvágottat, majd fájóan megvető pillantások keresztüzében megettük egy parkban. Az ebéd után lényegesen kellemesebb hangulatban átzakatoltunk a szomszéd városba, Poo da Playába, ahol percek alatt meg is találtuk az alberguénket, ami (talán köszönhetően a relatíve magas, 5 eurós árának) jól fel volt szerelve; konyhát és wifit is találtunk a blog és a mi nagy szerencsénkre. Amellett ugyanis, hogy feltöltöttünk pár szakaszt és Sanyi is kifacebookchatelhette magát, igen jó esélyünk nyílt ott helyben megtartani Bálinttal az esti pont-ott partynkat, ami alatt kiderült, hogy megugrottuk-e az idei mesterszak felvételi ponthatárait. Mielőtt erre kitérnék, meg kell említenem a délutáni vásárlásunkat, ami abból a szempontból volt emlékezetes, hogy ott hagyta el egyes egyedül hangos szó a szánkat egymás felé (Andi vs Mozsi). Miután halálra rémisztettük kis jelenetünkkel a boltos asszonyságot lementünk a strandra is, de a novemberi hidegben egyikünk sem tudta összeszedni magát annyira, hogy bemerészkedjen a vízbe. Lényegesen sikeresebbek voltunk az este folyamán, a megalázóan alacsony ponthatároknak köszönhetően mindkettőnket felvettek pechünkre ugyanarra az egyetemre, amit tisztességesen meg is ünnepeltünk a teraszunkon Martinnal és egy rakat idegen némettel. Attól tartok már soha nem fogjuk megtudni a nevüket, ráadásul valószínűleg soha nem fogják megérten,i mit is ünnepeltünk annyira. 

 A reggeli elindulás szokásunkhoz híven megint nehezen indult, de kivételesen azért ilyen későn, mert számítottunk a reggelire...nem kellett volna. Alig kaptunk pár szelet kis bagettot, de azokra is negyed órát kellett várni darabonként, sőt volt aki hiába várt (Andi).

Ez a reggel arról volt nevezetes számunkra (lányok), hogy felszerelhettük végre a kagylóinkat, most már legálisan is, mint igazi peregrinosok. 

A rossz idő ellenére az első 12 km elillant, majd egy bárban töltődtünk fel energiával és kajával (a híres bocadillos chorizoval -  bagett kolbásszal). Itt ért utól minket Martin. 20 perces szieszta után folytattuk utunkat. Mint szorgalmas kis peregrinosok követtük a sárga nyilainkat, de mint utólag kiderült, hiba volt. Bár Martin akkor kezdett el enni, mikor mi útra keltünk, bőven behozta lemaradását a kis trükkjével. A jelek felvezettek minket egy hegyre, egy igen szűkös ösvényen, ami az esőtől nem csak csúszós volt, hanem egy igazi mocsárrá változott. Egyesek bizonyos problémáik miatt a bakancsot reggel szandálra cserélték, amit most meg is bántak. Andinak még sikerült is átszökkennie a sártengeren, de Panni már kevesebb sikerrel járt és sárral beborítva tette meg a további utat. Nagy nehezen végre leevickéltünk a hegyről a sáros köveken, és a csúszós szandálban. Már épp kezdtünk volna büszkék lenni magunkra, hogy milyen ügyesen ugrottuk át az akadályokat, amikor felbukkant sógorka (Martin) szokásos jóllakott óvodás mosolyával az aszfalt úton. Kiderült, hogy  híres guide kivételesen okosabb volt mint mi és felhívta Martin figyelmét a veszélyre..:)

Egy utolsó igen csak kimerítő kaptató megmászása után (konkrétan felfutottunk, hogy megelőzzünk mindenkit, aki a szállásunkra pályázott) megérkeztünk egy "csodálatos" kék színekben pompázó palotához, ami alberguenek volt titulálva. Az örömteljes fogadás helyett már messziről mutogatták, hogy semmi esélyünk, a szállás tele van, menjünk tovább. Elindultunk megkeresni az előző szállás szerint említett sportcsarnokot. Itt már tényleg kitörő lelkesedéssel fogadott a hospitalero. Mindenki elfoglalta a saját kis szivacsát, majd a fiúk a fáradtságot elfelejtve rögtön felfedezték a sportcsarnok lehetőségeit.

Bálint és Andi elindult egy falunéző körútra, miközben táplálékforrás után is kutattak. Végül 7 euróért a legtávolabbi és legelhagyatottabb helyen sikerült vacsoráznunk, ahol fogalmunk sem volt mit fogunk kapni. Csak akkor kezdtük sejteni, mikor a pincérnő egyben konyhatündér kiszaladt a mellettünk levő supermerkadoba bevásárolni az esti menünkhöz. Megérte a sok várakozást, finomat ettünk, csak a desszertnek felszolgált dobozos joghurton lepődtünk meg.

Majdnem az összes fiú (még azok is akik előtte sántikálva is alig tudtak menni) csapatba rendeződött és a nézők számára egy fergetes focimeccset játszottak le. Este immár szokásunkká vált beszélgetésünkkel fejeztük be a napot Tomással és Martinnal, felkészülve a másnapi indulásra.

 Még előző este megbeszéltük Martinnak hogy a következő napnak együtt vágunk neki. Annak ellenére hogy ő később szeret kelni, belement az általunk kedv elt 7 órás indulásba. Az ő precizitása és a mi pontatlanságunk azt eredményezte hogy 20-25 percig nézte ahogy próbáljuk összekaparni magunkat.(ez többnyire azóta is így megy) Amikor végre elindultunk, rögtön rossz irányt választottunk. Itt került talán először középpontba Martin extra pontos guide-ja, ahol minden meg van az útról centire pontosan.(azóta kiderült hogy éjt nap alátéve ezt olvassa, sőt minden valószínűség szerint ez a kedvenc könyve, sokszor hasznos, sokszor idegesítő de erről majd későbbi napokon...). Az út sokkal nehezebben telt mint az az előtti. Kezdetnek kellemes tájon vándoroltunk, beértük az alvótársaink is úgyhogy egész nagy zarándokcsapat verődött össze. Jah nem mellesleg láttam két gólyát is.Valószinüleg nem volt túl mozgalmas a délelőtt, mivel összesen ennyire emlékszem. Arra sem emlékszem hogy hol váltunk el Martintól, a lényeg az hogy valahol az osztrák-magyar monarchia kontingens kettészakadt. A fáradtság ellenére a szakasz elég jól telt. Comillasban jött el a fordulópont ami 12 km-re volt Bárkás Vincenttől. Sanyi kis lemaradással érkezett, hiszen a sarok fájdalma és a vízhólyagjai eléggé megnehezítették ezt a napját. Egymás bevárása után végre leültünk enni. A szokásos supermercados volt a menü. Bagett felvágottal, plusz izlés szerinti extrák. Én például úgy megkívántam a tejet hogy azt ittam ebédre. Egy téren ettünk és annyira jellegzetesek lehettünk a szétszórt táskákkal és az ölünkből való evéssel hogy egy bácsi engedélyt kért hogy lefotózzon minket. Természetesen ennek semmi akadályát nem láttuk. Az ebéd után nagy nehezen értük el újra a legendás utazósebességünket. Minden megállás után 5 percig minden jobban fáj és minden lépés nehezebben megy.Be kell melegedni. Nem sokkal később sok különböző jelzés és a levágás adta öröm reménye annyira összezavart engem, hogy a csapatot felvittem egy hegyre majd ott egy szántón keresztül bevittem egy erdőbe, ahonnan szépen vissza kellett jönni. Természetesen a dicséret sem maradhat el, hiszen 4-5 száz métert valóban levágtunk az útból, csak ezért plusz 3 kilóméterrel kellett fizetni. Mózsi nem is volt olyan ideges\elkeseredett mint a másik két fiú. Akik hibám belátása után csak szenvtelenül néztek. Az út az autóúton vitt tovább minket. Peti meg én annyira bemelegedtünk hogy a két társunkat hátra hagyva 6 km\ó-val közeledtünk(bizony lemértük, valamivel ugyebár el kell ütni az időt) a Vicentéhez. Időközben utólértük Borist aki francia de Barcelonába él, őt azóta se láttuk, kár pedig jófej volt. Az alberguenél már ott vártak minket a lányok, természetesen nem voltak gyorsabbak gyalog, hanem a tegnapi módszerrel érkeztek a városba. Az albergueben egy néni volt a hospitalero, aki iszonyú lassan intézte a papírmunkát. A helyen nagyon örültek hogy magyarok vagyunk, mert még olyan sosem lakott ott szerintük. Vacsorát is készítettek a szálláson, ahol egy korty borral kellett koccintani helyi szokás szerint. Három dologra emeltük a poharunkat Santiagora, valamire(elfelejtettem) és a magyarokra. Vacsora után valamit mondtak megint az ungarókról, kérték hogy álljunk fel, meg is tapsoltak minket meg minden. Kiderült hogy azt mondték mi fogunk mosogatni csak ugye nem értettünk a magyarokon kívül semmit. Mindegy, én kiélveztem a taps minden percét(Zárójelben megjegyzem a karrierem itt nem ért véget, mivel pár nappal később a tv is felvett, de erről majd akkor). Az este úgy telt, hogy a többi zarándok pajtikkal beszélgettünk.

 

 

Itt szeretnénk mi is hozzáfűzni egysmást (lányok). Már az előző  napi leírásból kiderült, hogy mi a buszt vettük igénybe lábunk helyett, de senki ne higgye, hogy ez ok nélkül történt, vagy azért, mert lányok vagyunk...:)

Szóval már 2 nappal ezelőtt kezdődtek a problémák, mikor Andi a talpán levő vízhólyagok miatt nem tudott normálisan (talpára) lépni, egyre jobban sántikált, és ezt látva a tapasztaltabb zarándokok (mivel ez már mindenkinek a 2. caminója) tanácsoltak 2 nap szünetet. Ezt nem tudtuk rögtön megvalósítani, mivel Güemes a semmi közepén volt, így csak Santandertől vettük igénybe kerekes jármű segítségét. Panni nagyon kedves volt, nem akarta egyedül hagyni az ismeretlen Spanyolországban, bár ő még bírta a tempót, de neki is jót tett egy kis pihenés. Igaz féltünk kimaradunk minden élményből, buszutunk talán még kalandosabbra sikerült, és a fiúknak is jól esett, hogy valaki várta őket.    

Szerző: _Mózes_

1 komment

 A hétfői szakaszt korán kezdtük, mert ha 30 fölött kell menni akkor jobb hamar indulni hogy a 15 órakor kezdödő hőséget elkerüljük. Indulásban már akkor sem voltunk jók, hiszen többnyire félórás késéssel szoktunk elindulni a tervezetthez képest. Eme reggelen épp a Sanyira vártunk. Az előtérben ülve menetkészen gondolkodtunk hogy mit csinálhat ennyit a mellékhelyiségben. A türelmünket elvesztve elkezdtünk dörömbölni az ajtón és kiáltoztunk hogy jöjjön már. Semmi válasz nem érkezett, úgyhogy visszaülve tovább vártuk a Sanyit. Erre pár perccel a szobából nyiló járaton jelent meg. Két dolgot nemtudunk azóta sem. 1 hogy kinek orditoztunk, 2 hogy mit tud a Sanyi ennyit tökölni. Azt már csak mellékszálként illesztem ide hogy Pablo aki már sztem reggel 6kor ittas volt, mindenáron velünk akart beszélgetni amíg vártuk a Sanyit.

A nehézségek után a csapat repülő rajtot vett. Az első 2 órában (12kmen) egymáshoz sem szóltunk,csak mentünk ahogy tudtunk. Reggelizni egy benzinkútnál álltunk meg. A reggeli a szokásosnál szerényebb volt, én pl kenyeret ettem vízzel, ahogy ez a zarándokokhoz illik. Az úton végig a vonatpálya hol egyik, hol másik oldalán mentünk. Sőt a Güemesben hallottakból tudtuk hogy valahol le tudjuk vágni az útat azzal ha átkelünk egy vasúti hídon. A vasúti hidat könnyű volt felismerni, mivel nagy feliratok álltak rajta hogy PASO PROHIBITO- vagy valami ilyesmi tehát gyalogosoknak tilos. Az átkelés után a kilométerek gyorsan pörögtek. Ennek köszönhetően előzgetésbe kezdtünk. Egy hét fős csoportot nagy nehezen megelőztünk, de Sanyi pont miután előztünk megállt vízhólyagot szurkálni. Nagyon kellemetlen volt nézni ahogy kárba vész másfél óra kemény munkája. Eme végtelen versenyfutás közben kaptuk a hírt hogy már csak 5 hely van a szálláson.(miután a szakaszt csak fiúk csináltuk, csak 4 plusz helyre volt szükség)   Így a verseny még élesebbé vált. Ahogy igyekeztünk tartani viszonylag gyors gyaloglási sebességünket, egyre több zarándokot előztünk meg, de sajnos egyre több új tűnt fel. Láthatóan csak mi siettünk, kezdetben azt gondoltuk hogy azért, mert csak mi tudunk a fennmaradó ágyak számának szűkösségéről, később inkább azt hogy ők tudják: NEM ÉRI MEG ROHANNI. Azóta ez egy aranyszabály. Valahol úgyis fogunk tudni aludni, úgyhogy magunkat teljesen kifárasztani nem érdemes. Ezt bizonyítja a délután is. A buszos zarándokok miatt nekünk már nem jutott hely, ezért kénytelenek voltunk kint aludni. Az alberguenek volt egy terasza, amin kb 14-18 társunkkal kényelmesen elfértünk, és még tető is volt a fejünk fölött. Itt kiemelném a lányaink becsületességét, akik a busszal szerzett ágyukat átadták gyaloglósoknak(például Kimnek az olasznak(aki amugy katalán csak olasznak néz ki)), és sorsközösséget vállaltak velünk. A város amúgy elég szép volt, megmaradtak a régi épületek utcák, de akit ez érdekel az keressen rá a neten: Santillana de mar. Az este jól telt, körbe ültünk a fűben Martinnal a sógorral, és Thomas Llaseral-val, talán itt kötöttünk velük hosszabb ismeretséget. Éjjel pedig semmi gond nem volt a félig kint alvással, de azért nem ártott jól  felöltözni a hálózsák alá. Egyedül a Putnoki nem aludt jól:(

 

Szerző: _Mózes_

1 komment

Mindenek előtt a társaság összes tagja nevében elnézést kell kérnem a blog frissitési rendszertelenégéért. Tisztában vagyunk vele, hogy számunkra is meglepő méretű olvasói körünk jobbat és többet érdemel, de akármennyire ostorozzuk egymást a blogírásra, a szállásra érve a kötelező jellegű és sajnos mindennapos mosás, a harc az ágyakért és a konnektorokért, valamint a gyakran napi elsőnek számító étkezés igencsak keresztbetesz írói ambícióinknak és szárnyaló ihletünknek. A gyakori frissités sokszor tőlünk független okok miatt is kivitelezhetetlen, nagyon nehéz ugyanis harmincvalahány kilométerrel a lábunkban, papuccsal végigcsoszogni a városokban nem kódolt wifik után kutatva.

 
A fentiekben említett netkeresési műveleteknél lényegesen könnyebb dolgunk volt a Guemes-Santader útvonalon. Az északi útvonal ritkásabban elhelyezett albergue-inek köszönhetően még ha szerettünk volna se tudtunk volna Santandernél távolabb sétálni, ugyanis a nagyvárost követő harminc kilométeren nem építettek egyet sem, így kénytelen voltunk ott maradni. Szerencsénk van ugyanakkor az ilyen kényszerű pihenőnapokkal is, ugyanis kifejezetten jó ritmust adnak a túrának a nagyobb távolságok sorozatának megszakításával, így mindenki kipihenheti minden apróbb sérülését. Ezek leginkább vízhólyagokat jelentettek - kivéve persze Putnokit, aki Zumaiaban olyan ügyesen ugrott le egy függőleges kőfalról a tengerbe, hogy a sarka estében hozzáért azokhoz kövekhez, amikről elugrott, de erről már írtunk korábban és már rég meg is gyógyult. Régebbi blogokat és útleírásokat olvasgatva sokkal nagyobb horrorokat írtak le a zarándokok, bár azt hozzá kell tenni, hogy a legkisebb vízhólyag is képes csodákat okozni pusztán azzal, hogy a túrázó önkéntelenül is megváltoztatja a járását és tartását, ezzel további fájdalmakat generálva a talpjában, combjában, térdében. Ezeknél azonban bármennyire is menő lenne nem tudok hősiesebb sérüléseket említeni, ennek ellenére természetesen nagyon jól esett a pihenő. A Guemes - Somo közti tizenkét kilométert bő két óra alatt letudtuk, könnyű terepen, aszfalton - ez rövid távon nagyobb sebességet tesz lehetővé, gyakorisága viszont igencsak nagy próbatétel elé állítja talpainkat és az oldalakat is folyamatosan váltogatni kell, hogy mindig időben ránklássanak az autósok. A nagy kanyarokban Bálint még a botjaival való integetést is fontosnak tartja, de legalább van valami értelme, hogy használja őket. (Van, aki löki magát velük - Bálint, Andi - más zarándokok azért használják őket, hogy valamit a karuk is csináljon, mi azonban kitartunk amellett, hogy totál fölösleges, puszta Camino-sznobizmus.) Somoban belebotlottunk egy budapestnyi embertömeget megmozgató triatlonverseny mezőnyébe. Elszomorító volt látni, hogy a Cantabria tartomány versenyzőit felvonultató viadalon több ember mozdult meg, mint ahányan Magyarországon összesen sportolnak, olyan professzionális felszereléssel, hogy azt az magyar élsportolók is megirigyelték volna. Somoból hajón vágtuk át az öblöt Santanderbe - saját magunk által állított szabályaink csak azt tiltják, hogy kerekeken mozgó járműre szálljunk. Ezzel a pár perces utazással túl is voltunk a nap kényelmetlenebb részén, a gyalogláson. Noha nagyon jól állunk, a teljesítendő átlagok adta résztávot nagyjából húsz kilométerrel megelőzzük - ahogy ezt Mozsi napi tízszer ellenőrzi -, de valószínűleg több ilyen luxust nem engedhetünk meg magunknak az utunk során. Délután új barátokra tettünk szert, megismerkedtünk a Camino egyetlen korunkbeli résztvevőjével, a spanyol-walesi Thomassal, valamint a linzi Martinnal, tovább mélyítettük barátságunkat a nagyszüleink korabeli Paoloval és háremével, valamint a spanyol Andreassal. Erre a barátságunkra Putnoki Peti külön büszke, ugyanis a srác katalán, tulajdonjoga van a Barcelonában, valamint kint volt a 2009-es Bl-döntőn Rómában, így élőben láthatta, amint a Barcelona, a törpék gyülekezete felült Európa trónjára azt követően, hogy gyalázatosan mocskos bírói segítséggel kiejtette a Chelsea-t, a világ vitathatatlanul legjobb csapatát az elődöntőből. Itt szembesültünk először azzal a kellemetlen körülménnyel, hogy a zarándokoknak fenntartott, kifejezetten nyomott áras alberguekbe számos buszon utazó potyautas is beszivárog. Utazásuk formája ellenőrizhetetlen, elég arra ügyelniük, hogy ne tegyenek meg irreálisan nagy távokat, ne érkezzenek túl hamar és kellően fáradtnak tűnjenek. Ilyen élősködő Pablo bácsi is, aki hajlott kora ellenére igencsak sokat iszik és még nálunk is nagyobb a szája. 

 Megkésve bár, de az emlékeket még nem elfeledve /a táborban használt kifejezéssel élve/ elindítom a mesehengert!

Egyéb elfoglaltságaim miatt nem tudtam a csapattal tartani a kezdetektől fogva, de izgalmas, élményekkel tarkított utazáson vehettem részt. Vasárnap (07.11) délután indultam Ferihegyről. A repülőgép röpke két órás késéssel indult, ami némi izgalomra adott okot. Mindazonáltal egy nagyon szép, turbulenciáktól mentes utazáson vehettem részt. Azonban a poggyász felvételekor már izgultam, hogy le fogom késni a VB döntőt. Mindez nem volt alaptalan. A pályaudvarra való megérkezés után, ugyanis még be kellett szereznem a másnap reggeli TGV-jegyeimet, amit egy tipikus, franciásan buggyant pénztáros fél óra alatt ki is állított nekem. Így sikerült ezt a csodálatos mérkőzést teljesen elszalasztani.
Azonban elindultam városfelfedező túrámra /szállásom nem lévén/ és sikerült megpillantanom az Eiifel-tornyot nagy örömömre. A Szajna felé haladva egyértelművé vált számomra a győztes kiléte, egész Párizsban visszhangzott a "Campeones, campeones", és mindenütt lobogtak a spanyol zászlók. Minden bizonnyal a megcsömörlött francia szimpatizánsok többsége is az ünneplő tömeg között volt. A toronyhoz kiérve szemet gyönyörködtető látvány és egy több ezer fős ünneplő tömeg fogadott. Vagy egy órán keresztül csodáltam az éjszakai fényében tündöklő remekművet. A hangulatot pedig a szurkólok dobolása, éneklése tette emelkedettebbé. Egy óriási fiesta kerekedett egész Párizs szerte. Egész éjszaka autók dudái törték meg a város csendjét. Ezalatt a híresebb épületeket sikerült felkeresnem a folyó partja mellett. Annyira izgalmas és egyben tartalmas éjszakában volt részem, hogy nem is jutott idő az alvásra gondolni. A 7 óra 10-es indulásom sikeres, a vonat kényelmes volt, de szakadó esőben hagytam el a francia fővárost.
A vonaton próbáltam pihenéssel tölteni az időt. Az átszállási ponton megtekintettem Bayonne városát. Egy nagyon hangulatos folyó parti kisvárosról van szó. Míg vártam a vonatomat megtekintettem a Szent Mária katedrálist. A 15-19. század között folyamatosan épült, így több korszak stílusjegyeit hordozza magán. 10 perc sétálásra van a pályaudvartól, megéri ezt a kis kitérőt. Az emberek nagyon barátságosak, kellemes környezetben lehet eltölteni az ott töltött időt. Ezután folytattam utazásomat Irún felé. Sikerült vennem egy buszjegyet Bilbaóba, ahol megérkezésem után 5 perccel már egy helyi buszocskán utaztam a megbeszélt település felé. Kisebb egyeztetés után sikerült megtalálnom a zarándoktársaimat. Romantikus történetbe illő módon, egy hegyi falucska /Cenarruza/ kis fogadójában leltem rájuk a helyi emberek segítségével. Elmondhatalan megkönnyebülés lett úrrá rajtam. A tervezett találkozási ponttól eltérően és egy nappal korábban sikerült csatlakoznom a csapathoz és a lendületüket nem visszafogva folytatni tudtuk kirándulásunkat Santiago de Compostella felé.
Megbizonyosodtam róla, hogy nincs lehetetlen feladat és egy kis kitartással el lehet jutni a kitűzött célig. Az első akadályt sikerrel vettem, a többit már együtt kűzdjük le.

Még mielőtt leírnánk milyen jó volt gyalogolni, szeretnénk egy nagyon fontos dolgot leszögezni. Ha bárki kedvet kapna a mi változó színvonalú blogunk nyomán, hogy elinduljon erre az útra, meg ne próbálja Güamest kihagyni a szállások közül. Na de vissza az elejére. Még előző nap megnéztük, hogy miként is mehetnénk át hajóval Santonára, innen indultunk volna tovább. Este eldőlt, hogy maximum Laredo-ból tudtunk volna hajóval menni, de menetrendünk nem lévén eddigi legjobb barátunkra (lábunkra) szavaztunk. Az út eleje jó volt. kikeveredtünk a városunkból és fájó szívvel veetük tudomásul, hogy két nap erejéig biztosan nem látjuk újra az óceánt. Nagyon jó volt a spanyol városból elkeveredni a vidékig. Igaz eddig is szálltunk meg falvakban, de ami most jött az az igazi vidék, állatokkal, mezőkkel, szántóval. Az első kellemes megállapítás, hogy a falvak sokkal rendezettebbek mint otthon és Bálint is helyes észrevétellel élt miszerint itt nem divat az egymás szájába költözés mint nálunk. Ez utóbbi abból a szempontból biztos jó, hogy nyilván kellemesebb így az élet, viszont a falvak határai egyáltalán nem világosak (kb. Güames előtt 2-3 km-el már azt hittük ott vagyunk). Végül elég nehezen de átvergődtük magunkat a tájékozódás által emelt gáton és megtaláltuk a szállót ahol tisztes vendéglátásban volt részünk. Az albergue állt a főépületből, ami magában foglalta a konyhát, az étkezőt és az emeleti szobát (ennek lesz még jelentősége) ezen kívül volt egy fürdő helység és a zarándokok lakhelyéül szolgáló faházak. A szállás elfoglalása közben és valahol a mosáshoz készülődve lementünk az étkezőbe mert láttunk egy tálat tele gyümölccsel. Ebből mindenki vett, de óvatosan, mert nem hittük, hogy az "ingyenes" (önkéntes) szálláson ez természetesen jár nekünk. Később tudtuk meg, hogy jár. Egy kedves srác meg a barátnője körbájártak mindenkit és szilvát, almát meg narancsot kínáltak, sőt később az igazán finom keksz is előkerült. No ezek után végképp nem hittük hogy a vacsorához bort és két fogást is kapunk. Mindezek mellett nem is az ellátás, hanem a hangulat volt nagyon jó. A vacsora asztalhoz leült hozzánk a blogon már említett pityókás idős úr Publo Lopez. Megtudtuk, hogy látta Puskást és Kubalát játszani és azt is, hogy szereti a bort, méghozzá nagyon. Ez viszont garantálta a jó hangulatot az asztalnál pláne mikor megpróbáltuk magyarul tanítani. Vacsora után jött a dalolás. Meg kell hagyni, hogy errefelé minden idős hölgy mintha az Operából jött volna. Ha a hangjuk szépsége nem is de a hangerő stimmel. Az éneklést félbeszakította egy kis tájékoztató a másnapi utunkkal kapcsolatban, majd ismét jött a zenés mulatság. (Ennek fényét rontotta egy lengyel lány aki állítása szerint imádja a magyar népzenét és nyelvet, bár  ezt nehéz elhinni azután a kornyikálás után amit a hegdűre hajazó hangszerével csapott- dícséretére legyen mondva csak 1 éve tanul rajta és kitartó mert minden állomásra cipeli magával.) Este tizenegy körül sikerült ágyba kerülni. Másnap később keltünk, volt időnk, hiszen nem terveztünk hosszú utat, megreggeliztünk (ami a vacsorához hasonlóan nagyszerű volt) és elindultunk Santander felé.

Panni elfelejtette a jelszavát ezért más címéről töltöttük fel, de ettől függetlenül a lányok írták...:D

 

Andi jóvoltából kávéval kezdhettük a napot, ami rögtön erőt adott ahhoz, hogy 12 km-t egy huzamban tegyünk meg. Végig betonútonj haladt utunk. 10-12 km után megálltunk felfrissíteni magunkat, mint sok más zarándok, köztük a francia barátnőnk, és Horche, akivel azóta sem találkoztunk :(. Újra erőre kapva nekivágtunk az ismeretlennek tartva eredeti uticélunk, Laredo felé. Hosszú szerpetinen haladtunk, a kipufofó gáz bűzében, de nem csak mi. Egy autós lassan piros pólóját lengetve és vészjelzőjét villogtatva jött felénk. Ezen kicsit megijedtünk, hogy melyik zarándoktársunknak történt baja. Ezután elképezstő látvány fogadott minket, egy 100 tagú birkanyájat terelgettek a forgalmas országút közepén. A monoton  aszfaltút után végre megérkeztünk Laredoba, ahol összefutottunk olasz barátainkkal. Ők tudósítottak minket róla, hogy a donációs albergueben már nincs számunkra hely. Előre gondolkodva (ilyet sem csináltunk még) felhívtuk a 4kmre levő Colindres alberguejet, hogy lefoglalhatnánk e 6 helyet, ezt nen tehettük meg, de tanácsolták, hogy siessünk, mert pont 6 üres ágy van még. Ezután kicsit erőltetett tempóban lesprinteltük a maradék 4 kmt. A nagy sietségben megelőztük, az egyik leggyorsabb zarándokot, Martint, az osztrák (akkor még nem) barátunkat (arról majd később). Mikor megérkeztünk a városba, sok segítséget kérve, de végre megtaláltuk az alberguet, ami szinte üres volt. Szállásunk a megszokottnál komfortosabb volt, de konyhát elfelejtettek beépíteni. Itt találkoztunk először Pablóval, a 60 éves pityókás zarándokkal, akit következő nap közelebbről is megismehettünk.

Este a társalgóban (mert itt ilyen is volt) egy jót beszélgethettünk a hit és az imádkozás lényegéről, erejéről és az ezzel kapcsolatos tapasztalatokról. (amint megérkeztünk elkezdett esni az eső, mindig volt szállásunk, sokszor az utolsó 6 helyet töltöttük be és eddig mindig volt erőnk továbbmenni).

11 körül felkészülve a következő napra, nyugovóra tértünk.

 

Ez a nap is nehézkesen indult. Sokszor kérdezzük még meg magunktól sz út alatt, hogy mi a fenének kelünk 6-kor, hiszen kb. úgyis mindig 8-ra készülünk el. Na jó ez mondjuk túlzás hiszen az idő múlásával javulunk... (ebben is)

Mindenesetre miután összeszedtük magunkat nekivágtunk az útnak. Most jön a sablonos része, gondolok itt  a sziklás tengerpartra, gyönyörő tájra és kellemes melegre. A terep nem volt túl jó, mert legalább az egyharmad részében betonon jöttünk. Ezt kifejezetten a talpunk és a térdeink bánták. Mindazonáltal bizton állíthatjuk, hogy nem lett volna ez ilyen szörnyű, ha nem diktálunk szinte végig 5km/h-ás sebességet. A kíméletlen iramnak köszönhetően már délután fél kettő körül ott voltunk a szállásunkon. (javarészt az hajtott minket, hogy egy nagyon jót fürödjünk). Az albergue sajna csak 4-kor nyitott így mint rendes gyerekek abszolut de hasznosan töltöttük az időt és képesek voltunk 3 órát fetrengeni a ház előtt. Nyitás után lementünk a óceánpartra, ahol olyan hullámok voltak, amik még a csapat legdagibb (Bálint) tagját is simán kilökték a partra. Ezalatt Mozsit és Putnokit kifütyülték a vízből, mert nem vették figyelembe, hogy piros zászlónál nem kéne beúszni messze a parttól. A három lány, akarom mondani Sanyi és a lányok inkább kint maradtak. Igazuk van, minek legyenek vizesek az óceánparton. Mondjuk Sanyi miután csillapodott az óceán már be mert jönni. Fürdés után jött a vacsi és ezzel együtt a közös főzés. A lányoknak sokat kell még tanulniuk, hogy rendes háziasszonyok legyenek, de ehhez képest jót ettünk. Az étel tészta volt méghozzá sonkával, sajttal, paradicsomos szósszal, egyeseknél csípős kagylóval (Panni), gombával és kukoricával. Mindezt a hihetetlenül pikáns franciák előtt ettük meg. Gondolom ők azóta is rosszul vannak. Este még volt egy beszélgetés, netezés (persze ezt is inkább emailezéssel töltötték egyesek) aztán 10-től alvás. Másnap pedig az újabb kíméletlen gyaloglás.

 Ma megkaptuk a lehetőséget, hogy mi írjuk meg a napi élményeinket (lányok). A tegnapi kíméletlen 41 km-es túra után a mai nap a legnehezebb kezdésnek bizonyult. 8-kor el kellett hagynunk a szállást, nekünk sikerült utoljára elkészülnünk. Nemcsak a lábunk és a fáradtság miatt indult nehezen a nap, hanem még az eső is keresztbe tett. Persze az út szokásához híven egy finom kis emelkedővel kezdődött. A sok negatívum között mégis maradt egy ok az örömre, felvehettük csodálatos esőkabátjainkat, amiben kicsit sem hasonlítottunk önmagunkra. Mikor megpillantottuk Bilbaót a csúcsról az ég már tiszta volt, de a várt csodálatos látvány helyett, egy középszerűnek sem mondható látkép fogadott minket, amit az eddigi tapasztalatok alapján nem szoktunk meg. Bár egy hete kerülgetjük már a tehén, ló és egyéb állatok lenyomatait, most Putnokinak mégis sikerült a város egyetlen kutya..aknáját megtalálnia, és a dombról levezető több 100 fokos lépcsőt összekennie vele. 

Innentől kb 20 km-en át (a pontos adatokat általában a fiúk tudják) a város(ok)on keresztűl vezetett az út, miközben megcsodálhattuk a Guggenheim múzeumot és az előtte virító virág kutyát (Mozsi szerint cicát). 

Egy ebéd és néhány kedves turista megtévesztése után (természetesen félreértés történt:)) a folyó vonalán végighaladva sok érdekességgel találkoztunk: rájöttünk, hogy a spanyolok kifejezetten sportkedvelő nép. A napi pletyókat megvitatva ültek kint a parkokban, miközben lábukkal egy bicikli szerű tákolmányt tekertek. Minket inkább az út vonala mellett levő játszóterek kötöttek le, amit mi lányok rögtön el is foglaltunk, ovisokat meghazudtolva. Igaz Bálint nem nagyon értette a játékok lényegét, de a fiúk örültek, hogy "a mi hibánkból" végre ők is pihenhetnek. A hosszú utat még különböző játékokkal ütöttük el. Amíg mi lányok szópókereztünk (Papa, viszem tovább a hagyományokat:) - Panni), addig a fiúk a barkochba rejtelmeibe merültek.

Végre valahára eljutottunk Portugaletébe, ahol egy lány segítségével megtaláltuk az alberguet. Éppen mostunk, amikor Andi észrevette a két nappal ezelőtti szobatársunkat, a horkolós Mikulást, akitől egy percet nem tudtunk aludni. Először elhitettük (Andi, Bálint) Pannival, hogy a felette levő ágyat foglalta el, aki kínjában majdnem elejtett egy pár könnyet az előre elképzelt éjszaka miatt, de hála Istennek egy elszeparált helyre került.

Este lementünk az Andi által oly várt függőkomphoz, ami végülis mégsem volt olyan nagy was ist das, mint reméltük. Ha már átjutottunk a túl oldalra, hogy ne vesszen kárba az a 30 cent, elmentünk bevásárolni vacsira egy supermerkadóba.

Vacsora után kimentünk (Andi, Panni) a szobából nyíló kis teraszra, ahol beszélgetésbe mélyedve észre sem vettük, hogy a hospitalerónk kizárt minket. Még épp időben eszméltünk fel, majd pár segélykiáltás után végre észrevett és nagy szitkozódás közben beengedett minket.

A mai út látványossági szempontból nem volt túl esztétikus, de mint mindig, öröm volt megérkezni és magunk mögött tudni az aznapra tervezett kilométereket. Igaz fáradtak voltunk, de próbáltuk tartani a tempót. Sanyi, aki csak tegnap csatlakozott hozzánk és rögtön a mély vízzel kezdte (40km) "egy hang nélkül" tűrte a megpróbáltatásokat. Komolyra fordítva a szót sikerült felvennie a csapat ritmusát.

 

Szerző: dudi:)

4 komment

Putnoki bement aludni, viszont köszönhetően annak, hogy a bilbaoi reptér leszálló folyosója a fejünk felett húzódik, nekem még nem igazán megy... Így legalább a blogon is behozzuk magunkat.

 
Mielőtt életünk legkényelmetlenebb napjáról hosszasabban is beszámolnék muszáj pár általánosabb megjegyzést is tenni - tapasztalatunk egyre nagyobb, hiszen már közel egy hete úton vagyunk. Most egy pici megzavart az, hogy Sanyi megkérdezte, hogy hol fogjuk átvágni a nulladik hosszúsági kört, te atyavilág, igazi földrajzos.
 
A legfontosabb túra-adalék a baszk nép. Valószínűleg a földkerekség egyik legszakadárabb népéről van szó, nemegy holland drukkerrel találkoztunk vasárnap, hangosan röhögtek a képernyőn síró spanyol drukkolókon a körkapcsolások alatt, a kocsmánkban direkt bekapcsolva hagytak egy, a kivetítőnél gyorsabb adót, hogy minden helyzetet elrontsanak, és az általunk nagyon várt fiesta teljes érdektelenségbe fulladt. Mindenki csúnya, pici, a legtöbb nő két szemöldökből áll, angolul konkrétan senki nem tud és nem hajlandók megérteni, hogy mi sem értjük ha ők mondanak nekünk valamit. Emellett viszont valami hihetetelen segítőkészek, hosszú percekig képesek útbaigazítani minket, mindenki köszön (városi gyerekként ez amúgy megszokhatatlan), rengetegen adnak gyümölcsöt, vagy hívnak be a házukba, hogy adjanak vizet. 
Az útvonal - ahogy Peti is említette (állítólag híresen) gyönyörű - hatalmas erdők és sajnos hegyek, amiken úgy buknak le az ösvények, hogy a háttérben csak az óceán látszik. A baszk falvak gyönyörűek és a legrendezettebbek, amiket valaha láttunk - Ausztria ehhez képest igencsak Kelet-Európa. Nincs térképünk, viszont nem is kell, minden második fán, oszlopon, járdaszegélyen kint van a jellegzetes sárga caminos nyíl, lehetetlen eltévedni. Az időjárás is nagyon kegyes hozzánk, noha néha irgalmatlan meleg tud lenni az emelkedőkön, esőt még nem láttunk. A páratartalom viszont olyan magas, hogy semmi sem szárad meg, és esténként valami ködszitálás-szerű dolog esik, életemben nem láttam ilyet, most kérdeztem Sanyit, még ő sem tudja mi ez... Ami viszont súlyos problémát jelent, hogy hiába tűzünk ki magunk elé valamilyen reális távolságban lévő települést, az esetek döntő többségében egy istállóból állnak. Szállásul albergue-k (adakozós, szóval ingyenes zarándokszállások) szolgálnak, nagyon rendeztettek és tiszták - Noncsi nincsenek tetvek!!! -, minden másodikban van mosogép és konyha is. Legtöbb esetben egyterűek, így nagyon nagyon oda kell figyelni a többiekhez való alkalmazkodásra, egy rakat zarándok ugyanis korán fekszik, korán kel, így igen bajosak az elkerülhetetlen zörgések. Az egyetlen komoly negatívum a horkolók jelensége, én nem tudom, hogy ezekkel aludt-e már valaki huzamosabb ideig együtt, de kibírhatatlanok. Panni általában félhangosan hőzöng és tegnap az összes ruhámat ráejtettem az egyik fejére, de úgy se hagyta abba. Egyetlen lehetőség, ha tovább tudunk menni, mint ők, így lesz köztünk egy falunyi távolság. A lányok (és ezt Putnoki Peti is megerősítette, amikor még ébren volt), valami hihetetlenül szuperek, egy rossz szó nem hagyja el a szájukat, rám szerintem néha dühösek ugyan, hogy lassan készülök el, de hajszolok, viszont nincs semmi vízhólyag, vagy sebesülés, az emelkedőkön valami érthetetlen ok miatt be is gyorsulnak, úgyhogy nagyon büszkék vagyunk. 
 
És akkor a mai napról. Úgy terveztük, hogy a Zenaruzzai kolostorból - miután megetetett minket a padre - elindulunk a 8 km-re fekvő Mendataba, onnan a 10 km-rel távolabbi Gernikába, és végül megtoldjuk ezt 8 km-rel Morgaig. Ez 26 km, ami szűk 4-gyel elmarad a szükséges átlagtól, na de majd könnyebb terepen könnyen behozható. Az óceánt pár napig szem elől tévesztettük, valahol Bilbao után visszatérünk hozzá. Gernikáig (a helyiekkel erről nem mertünk beszélni, de a szőnyegbombázásnak köszönheti hírnevét és Picasso kitüntetett figyelmét is) minden tökéletesen ment, jó erőben voltunk, az újonc Sanyi is tökéletesen bírta (annak ellenére, hogy valami ok miatt annyi mindent elhozott, hogy az én táskámnál konkrétan dupla annyi terhet cipel), és az amúgy kifejezetten gyilkos terep is egész kisimult. Gernikában gondolkoztunk kicsit, hogy beválalljuk-e Morgát, mert már akkor elég fáradtak voltunk, de végül úgy döntöttünk, hogy egy nagy kajálásután továbbmegyünk. Nagyon nem kellett volna.. Kezdésnek a camino-nyilak felvittek egy alattomosan csúcsosodó hegyre - nem értem mért nem lehet ezeket megkerülni -, és ráadásul a koradélutáni nap is kisütött, úgyhogy borzasztó meleg lett. Itt jut eszembe, hogy végső diadalt arattam egyedüli félcipősként a bakancsosok felett; akinek nem nagyon rossz a bokája, annak nyáron mindenképpen ez ajánlott (vastagított túrazoknival és vízkipárologtató anyagú ruhházattal. nagyon rossz nejlonszerű anyag, de ilyen melegben a pamut használhatatlan.) Bálint református énekeket próbált énekeltetni fiúkórusával (velünk), Sanyi folyamatosan mesélt valamiről, a két lány elől zakatolt. Már alig tudtunk menni, amikor kiderült a Camino eddigi legszörnyűbb tapasztalataként szolgáló körülmény: a szállóhelyül kitűzott Morga vagy nem létezett, vagy a camino-útvonal pont annyira kerülte el, hogy a két-három épületéből egyik sem látszódott. Az, hogy a második verzió igazoldótt be csak a szálláson derült ki, így nem volt értelme visszafordulni. Soha nem felejtjük el ezeket a perceket szerintem, minannyian máshogy fogadtuk, de nagyon vicces lenne visszanézni az biztos. Nem volt mit tenni, menni kellett a következő lehetséges szállásig: Lezama, a tervezett 26 km (18-nál fel akartuk adni) helyett 41. Estére értünk ide, nagyon fáradtan, de nagyon büszkén. Nagyon jól állunk, itt vagyunk Bilbao külvárosában, holnap már túl is megyünk rajta. Két szomorú körülmény merült fel: a szálláson van egy csávó, aki ma 50-et ment, és egy öreg osztrák házaspár, aki Bécsből indult április elején. De ez már nem tudta elrontani hangulatunkat, tuti betegek. 

Baszkföldi legendák

2010.07.13. 23:25

 

 
A többiek fölött már őrködnek az álommanóik. Kettőnk kezeit pedig irgalmatlanul hajtja a büszkeség, amelyre a mai napon megtett 40 km predesztinál minket.
Következzék összesűrítve az elmulasztott 3 nap a Grimm testvérek, Mozsár és Putnoki tollából. Illetve Putnoki tollából, Mozsár csak ült mellette és nyelvtani tanácsokat adott.
 
 
2.nap: San Sebastian - Zumaia (32 km)
 
San Sebastianból indultunk Zumaiaba. Este lefekvés előtt még Putnoki összenézhetett a bájos német lánnyal aki éppen alváshoz készülődött. Reggel ébredés, a lány sehol. Ettől eltekintve bedobtuk a szokásos donatiot a hihetetlenül udvariatlan bácsinak. Majd útnak indultunk. Természetesen hegyre fel hegyről le. Utunkat gyakori megállások tarkították. Nem éreztük a ritmust. Hol ezt, hol azt hagytuk ott. A korai ébredés nyomai és a túrázás szokatlansága egyszerre zúzta szét rendezettségünket. (már akinek van.:) ) Lassan kezdtünk belelendülni. Az út mellett egy pecsételő hely várt. Kiszolgáltuk magunkat. Rányomtuk a zarándok útlevelünkre a kis pecsétet mire kijön a szemközti házból egy úr. Először oroszoknak nézhetett minket mert cudarul pergette a ruszki szavakat, majd miután közöltük hogy magyarok vagyunk elővett egy füzetet ahol minden néptől volt egy két szép szó. Magyarországot valamilyen oknál fogva Kanadának írta fel, ki is javítattuk vele. Két gyönyörű szavunk volt odabiggyesztve: Béke, Szeretet.
Innentől kezdve mi mint két fiú méltatlanok vagyunk a látvány leírásához. Ehhez jobban értene Panni vagy Andi. Legyen annyi elég, hogy még mi is elmorzsoltunk egy könnycseppet. (jó, ezt is csak Putnoki írta, nyilvánvaló túlzás). A szálláshelyre érve már lógott a nyelvünk de a tengerpart nagyon vonzott minket. Később csalódottan vettük tudomásuls hogy a tengerpartra külön ki kéne zarándokolni Zumaiába, így a helyi utcagyerekeknek fenntartott stégről ugráltunk be. Putnoki ugrása speciálisra sikeredett mert felszakadt a lába egy kőben.A szálláson mostunk. Másnap kicsit később indultunk útnak.
 
 
3.nap: Zumaia - Deba (16 km)
 
 
A vb tiszteletére 16 km-t mentünk. A cél Zamaia után Deba volt. Amilyen kevésnek tűnik olyan orbitális nehézséget okozott az eszeveszett meredekségű hegyekről lekászálódni. Itt egy rövid időre elköszöntünk az óceántól. Ezt pedig egy gigantikus Hungary homokba véséssel pecsételtük meg. Az érkezés után pihenés jött, aztán Putnoki öröme, hogy a német lány is itt szállt meg.<3 Nos a pihenés után ettünk. Ezt az okosabbak Panni, Andi, Mozsi megoldották a közeli Gyros árusnál. Bálint és Peti még bóklásztak hogy normális kaját egyenek, hiszen szerintük ilyet otthon is ehetnek. Nem jártak sikerrel. Fél órán belül Bálint magára maradt éhségével, mert Putnoki is betársult a Gyrososokhoz. Ezután jött az este fénypontja. A döntő. Bálint - ismervén a meccse végeredményét és Bálint favoritját - egyedüli pozitívumként azt könyvelhette el hogy végre ehetett szendvicset. Sajnos mi spanyol drukkerek sem jártunk jobban. A baszkok olyan szinten közömbösek voltak a meccsel szemben, hogy az már fizikai fájdalomként manifesztálódott mikor Putnoki (én) szinte egyedül örjöngött a gólnál. Mozsit is lehangolta a dolog. A lányok ettől függetlenül fel voltak dobva. Nagy reményekkel feküdtünk le. Reméltük elég erőt gyűjtöttünk a másnaphoz.
 
 
4. nap: Deba-Zenaruzza (28 km)
 
 
Debától Zenaruzzáig. Hosszú, nehéz terep. Az elejét nagyon jól vettük. A táj szépsége mit sem változott a kezdetektől. Markinában ebédeltünk. Ahol két baszk srác egy oltári magyar káromkodással adta tudtunkra, hogy tudják milyen nációhoz tartozunk. Ezután már kicsit veszítettünk a tempóból, de elérkeztunk a célig. Itt Mozsi és Putnoki ment el szállást keresni. Találtak is. Egy 15 eurós helyet. Panni Andi és Bálint lent vártak. A két lány hatalmas dícséretet érdemel. Elég sok probléma ellenére derekesan jöttek, nem volt gond a tempóval. A 15 eurót sokallván Mozsi és Putnoki felmetnek a helyi kolostorhoz ahol kiderült hogy ingyen is megszállhatnak. 3 hely volt ketten a földön elalhattak. A szállás elfoglalásánál volt egy kis feszültség, de ez betudható a fáradtságnak és annak, hogy néhány vicc biztos kezdett fárasztó lenni. A hely remek volt. Egy monostor a hegy tetején pazar kilátással, egy kedves padréval aki vacsorával és reggelivel is szolgált. Eddigi legjobb szállásélményünk volt. Pláne hogy a Putnoki által favorizált német lány is ott szállt meg. Bédi Sanyi testvérünk közben megérkezett már Spanyolországba és kisvártatva még azon az estén csatlakozott hozzánk. Ő is hatalmas élményekkel gazdagodott amiket egy külön posztban kíván megosztani. Sajnos hely már nem jutott neki a kolostorban, de összedobtuk neki a szállást a másik helyen és reggel együtt indulhattunk immár útra. Olyan útra amit nem tettünk zsebre

 Kissé rég volt már amikor elkezdtük az első szakaszt, ezért nem ígérem hogy mindenről be tudok számolni de igyekszem.. Minden nap hatkor kelünk, hogy még a meleg előtt el tudjunk indulni. A hospitalero( a hörcsögfejű) nagyon segitőkész volt, reggelit is készített.( felvágott bagett+ vaj meg lekvár és a legfontosabb: KÁVÉ!) Irúnból az indulás után rögtön 600 méterre kapszkodtunk föl. Nagyon élveztük hogy mindenféle állat áll az út szélén,azóta ezt már megszoktuk. Apropó állat, a Bálint kezét megcsípte egy bögöly és a keze kétszeresére dagadt.A hegyről leereszkedve elfogyasztottuk első ebédünket. A nap főétkezése mindig nagyon finom. Bagetett vásárolunk, sajtkrémet, és különböző csoda finom felvágottakat. Azután elkövetkezett első komoly tévedésünk és az erdőben vezető út helyett egy gyártelepen vándoroltunk végig. Mire megérkeztünk San Sebastianba már nagyon fáradtak voltunk, de azért messze ez volt a legszebb város amit eddig láttunk és ezt nehéz lesz felülmúlni. (amúgy a többi város is szép, de ez pláne) Az albergue-t nagyon nehezen találtuk meg, de a két Peti KIVÉTELESEN előbb talált meg valamit mint a Bálint. A szállás egy tornateremben volt, tele emeletes ággyal (kb 50főre). Sajnos itt már közel sem volt olyan kedves a fogadóemberünk, de ezt később megbánta valószínüleg a donationk láttán. Mikor összeszedtük magunkat, lementünk a partra, ahol többen először fürödhettek az óceánban, amit csak a szél és a víz hidegsége tett kellemetlenné. Egy séta, és egy vacsi után ( ahol persze a bajszos pincérnőnk csak spanyolul tudott,és a menüből sem értettünk sokat) kiültünk az iskola udvarára meginni egy üveg bort, és mellé magokat rágcsálni (Bálint szeritn segít...). A boros üveget(la riojai volt az állitólag valami menő) csak majdnem törte össze, de a mogyorót sikerült a felbontás során kiöntenie Mózesünknek. Ezt a bejegyzést ketten írtuk. Elég fáradtak voltunk már amikor készült, biztos látszik is:)

Szerző: _Mózes_

1 komment

0. nap: Budapest-Irun

2010.07.10. 14:37

 

 
Sajnálatunkra már az utazás kezdete előtt rá kellett döbbennünk Bálint szervezői középszerűségére, Putnokival ugyanis annak ellenére 8.55-ös időpontot beszélt meg üllői úti találkozójuknak, hogy 7.55-re gondolt. Maga a repülőút zökkenőmentesnek bizonyult volna, ha nem láttunk volna halálfélelmet minden kis zörej után Bálint (alias Mózes, a Szervező) barátunk arcán és ha Putnoki nem dühítette volna fel a reptéri személyzetet azzal, hogy két liter vizet próbált felcsemészni a fedélzetre. Meg kell jegyezni, hogy Mozsi sem tudta hogy a laptopot ki kell venni a táskájából. No miután ezeken az apró problémákon átlendültünk és megérkeztünk a hihetetlenül kényelmetlen komfortos repülőút után Párizsba, újabb próbatétellel szembesültünk. Nagypoggyászként feladott csomagunk (melyben bicskáink, tisztítószereink, gyógyszereink voltak összedobálva) eltűnt. Persze Andi nevén volt és Bálint a vicc kedvéért lebeszélte őt az indulás napjára kötött biztosításról, így Mozsinak, amellett, hogy kiváló angoljával meg kellett keresni az idegen nyelveket megvető francia bevándorlók között az elveszett közös csomagot, a csapat párjának nézeteltérését is fel kellett oldania. Szerencsére az előbbi sikerült, utóbbi - ahogy oldalra pillantok vonatunkban - egyelőre nem maradéktalanul. Miután bebuszoztunk a vonatállomásra - fejenként 11 euróért, a Szervező olcsóbbat nem talált - megpróbálkoztunk azzal, hogy a két utcasarokkal távolabb fekvő Eiffel-tornyot megnézzük az indulásig hátralévő szűk egy órában. 
Nagyon keserű tapasztalatnak bizonyult, hogy tájékozódási pontatlanságaink, ormótlan menetfelszerelésünk, mellyel minden második szembejövőt leütköztük, valamint a hatalmas meleg meggátolt minket ebben. További aggodalomra okot adó körülmény, hogy visszaérve úgy dobtuk le zsákjainkat a peronra - kivéve Putnokit, mert ez neki meg sem kottyant -  mintha egy egész napot legyalogoltunk volna benne. Ennek ellenére nagyon talpraesetten és gyorsan megtaláltuk az ország különböző pontjaiba induló TGV-szerelvények között az irunit, és miután elgyalogoltunk a húsz kocsiból álló vonat legvégébe pózoltunk kicsit vele majd felszálltunk és elindultunk a francia-spanyol határváros, Irun felé. Sajnos csak Mozsinak okozott végtelen örömet az, hogy milyen megalázóan gyorsabbak vagyunk, mint az autók. Bálint leginkább azzal volt elfoglalva, hogy Putnoki szive mért pumpál annyi vért a fülébe, illetve azzal, hogy bebizonyítsa nekünk, hogy rendkívül népszerű útra vállalkoztunk, hiszen mindannyiunknak legalább egy ismerőse végiggyalogolt már rajta, ezért szerinte az emberiség fele járt már a Caminon. Panni és Andi - aki remélem mostanra már negbékélt Bálinttal - zenét hallgatott, amit egyedül az zavart meg, amikor Mozsi táskája - Bálint rakta föl - fejbe vert egy francia asszonyt. (_Mózes_: Amúgy a szervezés állat jó, hiszen minden a terv szerint halad, hála és köszönet ezért Bálintnak!) 
Nagyon érdekes volt látni magunkon a külföldiek azt a rettenetes szokását, hogy azon felbátorodva, hogy senki nem érti a nyelvüket, mindenkinél hangosabban és többet beszélnek, így Putnoki a szokottnál is több történetet mesélt számunkra idegen emberekről és filmekről és Bálint a szokottnál is többet bántotta barátait és Mozsi a szokottnál is jobb arc volt.
A TGV sztorihoz hozzátartozik, hogy Mozsi a kezdeti lelkendezés után ráébredt, hogy a TGV sem olyan nagy szám az első 30 perc után még virágot  is szedhettünk volna menet közben. Mindamellett leült mellénk egy füves arc aki a saját nyelvét nem beszélte úgy, hogy mások megértsék és megismerkedtünk egy félig magyar félig német francia polgárral, aki tolmácsolta az éppen egekben járó monstrum hülyeségeit. Sajnos összeismerkedtünk egy francia hölggyel is, aki miután bibliányi Camino-irodalmat és útleírást (címekkel és telefonszámokkal) teregetett elénk, rádöbbentett, hogy igencsak gyenge a felkészültségünk. Hozzá képest legalábbis. Talán ennek tudható be az a pillanatnyi szervezői kihagyás, melynek köszönhetően egy megállóval előbb (a határváros francia oldalán) szálltunk le, de nem bánjuk, mert hihetetlenül szép a környék, így legalább sétálgattunk egy kicsit...
Irunban végül egy meglepően kényelmes szállást találtunk (köszönhetően Bálint és a lányok, valamint Putnoki és Mozsi bravúros walkie-talkies városfelderítésének) egy kedves pocok fejű lánynál. Elkészült a Camino útlevelünk, minden szép minden jó. A vonatos hölgy minden bizonnyal még a városban bóklászik hahaha. Holnap jön az első megpróbáltatás. 26 km. olláláááá