A fentiekben említett netkeresési műveleteknél lényegesen könnyebb dolgunk volt a Guemes-Santader útvonalon. Az északi útvonal ritkásabban elhelyezett albergue-inek köszönhetően még ha szerettünk volna se tudtunk volna Santandernél távolabb sétálni, ugyanis a nagyvárost követő harminc kilométeren nem építettek egyet sem, így kénytelen voltunk ott maradni. Szerencsénk van ugyanakkor az ilyen kényszerű pihenőnapokkal is, ugyanis kifejezetten jó ritmust adnak a túrának a nagyobb távolságok sorozatának megszakításával, így mindenki kipihenheti minden apróbb sérülését. Ezek leginkább vízhólyagokat jelentettek - kivéve persze Putnokit, aki Zumaiaban olyan ügyesen ugrott le egy függőleges kőfalról a tengerbe, hogy a sarka estében hozzáért azokhoz kövekhez, amikről elugrott, de erről már írtunk korábban és már rég meg is gyógyult. Régebbi blogokat és útleírásokat olvasgatva sokkal nagyobb horrorokat írtak le a zarándokok, bár azt hozzá kell tenni, hogy a legkisebb vízhólyag is képes csodákat okozni pusztán azzal, hogy a túrázó önkéntelenül is megváltoztatja a járását és tartását, ezzel további fájdalmakat generálva a talpjában, combjában, térdében. Ezeknél azonban bármennyire is menő lenne nem tudok hősiesebb sérüléseket említeni, ennek ellenére természetesen nagyon jól esett a pihenő. A Guemes - Somo közti tizenkét kilométert bő két óra alatt letudtuk, könnyű terepen, aszfalton - ez rövid távon nagyobb sebességet tesz lehetővé, gyakorisága viszont igencsak nagy próbatétel elé állítja talpainkat és az oldalakat is folyamatosan váltogatni kell, hogy mindig időben ránklássanak az autósok. A nagy kanyarokban Bálint még a botjaival való integetést is fontosnak tartja, de legalább van valami értelme, hogy használja őket. (Van, aki löki magát velük - Bálint, Andi - más zarándokok azért használják őket, hogy valamit a karuk is csináljon, mi azonban kitartunk amellett, hogy totál fölösleges, puszta Camino-sznobizmus.) Somoban belebotlottunk egy budapestnyi embertömeget megmozgató triatlonverseny mezőnyébe. Elszomorító volt látni, hogy a Cantabria tartomány versenyzőit felvonultató viadalon több ember mozdult meg, mint ahányan Magyarországon összesen sportolnak, olyan professzionális felszereléssel, hogy azt az magyar élsportolók is megirigyelték volna. Somoból hajón vágtuk át az öblöt Santanderbe - saját magunk által állított szabályaink csak azt tiltják, hogy kerekeken mozgó járműre szálljunk. Ezzel a pár perces utazással túl is voltunk a nap kényelmetlenebb részén, a gyalogláson. Noha nagyon jól állunk, a teljesítendő átlagok adta résztávot nagyjából húsz kilométerrel megelőzzük - ahogy ezt Mozsi napi tízszer ellenőrzi -, de valószínűleg több ilyen luxust nem engedhetünk meg magunknak az utunk során. Délután új barátokra tettünk szert, megismerkedtünk a Camino egyetlen korunkbeli résztvevőjével, a spanyol-walesi Thomassal, valamint a linzi Martinnal, tovább mélyítettük barátságunkat a nagyszüleink korabeli Paoloval és háremével, valamint a spanyol Andreassal. Erre a barátságunkra Putnoki Peti külön büszke, ugyanis a srác katalán, tulajdonjoga van a Barcelonában, valamint kint volt a 2009-es Bl-döntőn Rómában, így élőben láthatta, amint a Barcelona, a törpék gyülekezete felült Európa trónjára azt követően, hogy gyalázatosan mocskos bírói segítséggel kiejtette a Chelsea-t, a világ vitathatatlanul legjobb csapatát az elődöntőből. Itt szembesültünk először azzal a kellemetlen körülménnyel, hogy a zarándokoknak fenntartott, kifejezetten nyomott áras alberguekbe számos buszon utazó potyautas is beszivárog. Utazásuk formája ellenőrizhetetlen, elég arra ügyelniük, hogy ne tegyenek meg irreálisan nagy távokat, ne érkezzenek túl hamar és kellően fáradtnak tűnjenek. Ilyen élősködő Pablo bácsi is, aki hajlott kora ellenére igencsak sokat iszik és még nálunk is nagyobb a szája.