Még előző este megbeszéltük Martinnak hogy a következő napnak együtt vágunk neki. Annak ellenére hogy ő később szeret kelni, belement az általunk kedv elt 7 órás indulásba. Az ő precizitása és a mi pontatlanságunk azt eredményezte hogy 20-25 percig nézte ahogy próbáljuk összekaparni magunkat.(ez többnyire azóta is így megy) Amikor végre elindultunk, rögtön rossz irányt választottunk. Itt került talán először középpontba Martin extra pontos guide-ja, ahol minden meg van az útról centire pontosan.(azóta kiderült hogy éjt nap alátéve ezt olvassa, sőt minden valószínűség szerint ez a kedvenc könyve, sokszor hasznos, sokszor idegesítő de erről majd későbbi napokon...). Az út sokkal nehezebben telt mint az az előtti. Kezdetnek kellemes tájon vándoroltunk, beértük az alvótársaink is úgyhogy egész nagy zarándokcsapat verődött össze. Jah nem mellesleg láttam két gólyát is.Valószinüleg nem volt túl mozgalmas a délelőtt, mivel összesen ennyire emlékszem. Arra sem emlékszem hogy hol váltunk el Martintól, a lényeg az hogy valahol az osztrák-magyar monarchia kontingens kettészakadt. A fáradtság ellenére a szakasz elég jól telt. Comillasban jött el a fordulópont ami 12 km-re volt Bárkás Vincenttől. Sanyi kis lemaradással érkezett, hiszen a sarok fájdalma és a vízhólyagjai eléggé megnehezítették ezt a napját. Egymás bevárása után végre leültünk enni. A szokásos supermercados volt a menü. Bagett felvágottal, plusz izlés szerinti extrák. Én például úgy megkívántam a tejet hogy azt ittam ebédre. Egy téren ettünk és annyira jellegzetesek lehettünk a szétszórt táskákkal és az ölünkből való evéssel hogy egy bácsi engedélyt kért hogy lefotózzon minket. Természetesen ennek semmi akadályát nem láttuk. Az ebéd után nagy nehezen értük el újra a legendás utazósebességünket. Minden megállás után 5 percig minden jobban fáj és minden lépés nehezebben megy.Be kell melegedni. Nem sokkal később sok különböző jelzés és a levágás adta öröm reménye annyira összezavart engem, hogy a csapatot felvittem egy hegyre majd ott egy szántón keresztül bevittem egy erdőbe, ahonnan szépen vissza kellett jönni. Természetesen a dicséret sem maradhat el, hiszen 4-5 száz métert valóban levágtunk az útból, csak ezért plusz 3 kilóméterrel kellett fizetni. Mózsi nem is volt olyan ideges\elkeseredett mint a másik két fiú. Akik hibám belátása után csak szenvtelenül néztek. Az út az autóúton vitt tovább minket. Peti meg én annyira bemelegedtünk hogy a két társunkat hátra hagyva 6 km\ó-val közeledtünk(bizony lemértük, valamivel ugyebár el kell ütni az időt) a Vicentéhez. Időközben utólértük Borist aki francia de Barcelonába él, őt azóta se láttuk, kár pedig jófej volt. Az alberguenél már ott vártak minket a lányok, természetesen nem voltak gyorsabbak gyalog, hanem a tegnapi módszerrel érkeztek a városba. Az albergueben egy néni volt a hospitalero, aki iszonyú lassan intézte a papírmunkát. A helyen nagyon örültek hogy magyarok vagyunk, mert még olyan sosem lakott ott szerintük. Vacsorát is készítettek a szálláson, ahol egy korty borral kellett koccintani helyi szokás szerint. Három dologra emeltük a poharunkat Santiagora, valamire(elfelejtettem) és a magyarokra. Vacsora után valamit mondtak megint az ungarókról, kérték hogy álljunk fel, meg is tapsoltak minket meg minden. Kiderült hogy azt mondték mi fogunk mosogatni csak ugye nem értettünk a magyarokon kívül semmit. Mindegy, én kiélveztem a taps minden percét(Zárójelben megjegyzem a karrierem itt nem ért véget, mivel pár nappal később a tv is felvett, de erről majd akkor). Az este úgy telt, hogy a többi zarándok pajtikkal beszélgettünk.

Itt szeretnénk mi is hozzáfűzni egysmást (lányok). Már az előző  napi leírásból kiderült, hogy mi a buszt vettük igénybe lábunk helyett, de senki ne higgye, hogy ez ok nélkül történt, vagy azért, mert lányok vagyunk...:)

Szóval már 2 nappal ezelőtt kezdődtek a problémák, mikor Andi a talpán levő vízhólyagok miatt nem tudott normálisan (talpára) lépni, egyre jobban sántikált, és ezt látva a tapasztaltabb zarándokok (mivel ez már mindenkinek a 2. caminója) tanácsoltak 2 nap szünetet. Ezt nem tudtuk rögtön megvalósítani, mivel Güemes a semmi közepén volt, így csak Santandertől vettük igénybe kerekes jármű segítségét. Panni nagyon kedves volt, nem akarta egyedül hagyni az ismeretlen Spanyolországban, bár ő még bírta a tempót, de neki is jót tett egy kis pihenés. Igaz féltünk kimaradunk minden élményből, buszutunk talán még kalandosabbra sikerült, és a fiúknak is jól esett, hogy valaki várta őket.    

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.