A reggeli elindulás szokásunkhoz híven megint nehezen indult, de kivételesen azért ilyen későn, mert számítottunk a reggelire...nem kellett volna. Alig kaptunk pár szelet kis bagettot, de azokra is negyed órát kellett várni darabonként, sőt volt aki hiába várt (Andi).

Ez a reggel arról volt nevezetes számunkra (lányok), hogy felszerelhettük végre a kagylóinkat, most már legálisan is, mint igazi peregrinosok. 

A rossz idő ellenére az első 12 km elillant, majd egy bárban töltődtünk fel energiával és kajával (a híres bocadillos chorizoval -  bagett kolbásszal). Itt ért utól minket Martin. 20 perces szieszta után folytattuk utunkat. Mint szorgalmas kis peregrinosok követtük a sárga nyilainkat, de mint utólag kiderült, hiba volt. Bár Martin akkor kezdett el enni, mikor mi útra keltünk, bőven behozta lemaradását a kis trükkjével. A jelek felvezettek minket egy hegyre, egy igen szűkös ösvényen, ami az esőtől nem csak csúszós volt, hanem egy igazi mocsárrá változott. Egyesek bizonyos problémáik miatt a bakancsot reggel szandálra cserélték, amit most meg is bántak. Andinak még sikerült is átszökkennie a sártengeren, de Panni már kevesebb sikerrel járt és sárral beborítva tette meg a további utat. Nagy nehezen végre leevickéltünk a hegyről a sáros köveken, és a csúszós szandálban. Már épp kezdtünk volna büszkék lenni magunkra, hogy milyen ügyesen ugrottuk át az akadályokat, amikor felbukkant sógorka (Martin) szokásos jóllakott óvodás mosolyával az aszfalt úton. Kiderült, hogy  híres guide kivételesen okosabb volt mint mi és felhívta Martin figyelmét a veszélyre..:)

Egy utolsó igen csak kimerítő kaptató megmászása után (konkrétan felfutottunk, hogy megelőzzünk mindenkit, aki a szállásunkra pályázott) megérkeztünk egy "csodálatos" kék színekben pompázó palotához, ami alberguenek volt titulálva. Az örömteljes fogadás helyett már messziről mutogatták, hogy semmi esélyünk, a szállás tele van, menjünk tovább. Elindultunk megkeresni az előző szállás szerint említett sportcsarnokot. Itt már tényleg kitörő lelkesedéssel fogadott a hospitalero. Mindenki elfoglalta a saját kis szivacsát, majd a fiúk a fáradtságot elfelejtve rögtön felfedezték a sportcsarnok lehetőségeit.

Bálint és Andi elindult egy falunéző körútra, miközben táplálékforrás után is kutattak. Végül 7 euróért a legtávolabbi és legelhagyatottabb helyen sikerült vacsoráznunk, ahol fogalmunk sem volt mit fogunk kapni. Csak akkor kezdtük sejteni, mikor a pincérnő egyben konyhatündér kiszaladt a mellettünk levő supermerkadoba bevásárolni az esti menünkhöz. Megérte a sok várakozást, finomat ettünk, csak a desszertnek felszolgált dobozos joghurton lepődtünk meg.

Majdnem az összes fiú (még azok is akik előtte sántikálva is alig tudtak menni) csapatba rendeződött és a nézők számára egy fergetes focimeccset játszottak le. Este immár szokásunkká vált beszélgetésünkkel fejeztük be a napot Tomással és Martinnal, felkészülve a másnapi indulásra.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.