A hétfői szakaszt korán kezdtük, mert ha 30 fölött kell menni akkor jobb hamar indulni hogy a 15 órakor kezdödő hőséget elkerüljük. Indulásban már akkor sem voltunk jók, hiszen többnyire félórás késéssel szoktunk elindulni a tervezetthez képest. Eme reggelen épp a Sanyira vártunk. Az előtérben ülve menetkészen gondolkodtunk hogy mit csinálhat ennyit a mellékhelyiségben. A türelmünket elvesztve elkezdtünk dörömbölni az ajtón és kiáltoztunk hogy jöjjön már. Semmi válasz nem érkezett, úgyhogy visszaülve tovább vártuk a Sanyit. Erre pár perccel a szobából nyiló járaton jelent meg. Két dolgot nemtudunk azóta sem. 1 hogy kinek orditoztunk, 2 hogy mit tud a Sanyi ennyit tökölni. Azt már csak mellékszálként illesztem ide hogy Pablo aki már sztem reggel 6kor ittas volt, mindenáron velünk akart beszélgetni amíg vártuk a Sanyit.

A nehézségek után a csapat repülő rajtot vett. Az első 2 órában (12kmen) egymáshoz sem szóltunk,csak mentünk ahogy tudtunk. Reggelizni egy benzinkútnál álltunk meg. A reggeli a szokásosnál szerényebb volt, én pl kenyeret ettem vízzel, ahogy ez a zarándokokhoz illik. Az úton végig a vonatpálya hol egyik, hol másik oldalán mentünk. Sőt a Güemesben hallottakból tudtuk hogy valahol le tudjuk vágni az útat azzal ha átkelünk egy vasúti hídon. A vasúti hidat könnyű volt felismerni, mivel nagy feliratok álltak rajta hogy PASO PROHIBITO- vagy valami ilyesmi tehát gyalogosoknak tilos. Az átkelés után a kilométerek gyorsan pörögtek. Ennek köszönhetően előzgetésbe kezdtünk. Egy hét fős csoportot nagy nehezen megelőztünk, de Sanyi pont miután előztünk megállt vízhólyagot szurkálni. Nagyon kellemetlen volt nézni ahogy kárba vész másfél óra kemény munkája. Eme végtelen versenyfutás közben kaptuk a hírt hogy már csak 5 hely van a szálláson.(miután a szakaszt csak fiúk csináltuk, csak 4 plusz helyre volt szükség)   Így a verseny még élesebbé vált. Ahogy igyekeztünk tartani viszonylag gyors gyaloglási sebességünket, egyre több zarándokot előztünk meg, de sajnos egyre több új tűnt fel. Láthatóan csak mi siettünk, kezdetben azt gondoltuk hogy azért, mert csak mi tudunk a fennmaradó ágyak számának szűkösségéről, később inkább azt hogy ők tudják: NEM ÉRI MEG ROHANNI. Azóta ez egy aranyszabály. Valahol úgyis fogunk tudni aludni, úgyhogy magunkat teljesen kifárasztani nem érdemes. Ezt bizonyítja a délután is. A buszos zarándokok miatt nekünk már nem jutott hely, ezért kénytelenek voltunk kint aludni. Az alberguenek volt egy terasza, amin kb 14-18 társunkkal kényelmesen elfértünk, és még tető is volt a fejünk fölött. Itt kiemelném a lányaink becsületességét, akik a busszal szerzett ágyukat átadták gyaloglósoknak(például Kimnek az olasznak(aki amugy katalán csak olasznak néz ki)), és sorsközösséget vállaltak velünk. A város amúgy elég szép volt, megmaradtak a régi épületek utcák, de akit ez érdekel az keressen rá a neten: Santillana de mar. Az este jól telt, körbe ültünk a fűben Martinnal a sógorral, és Thomas Llaseral-val, talán itt kötöttünk velük hosszabb ismeretséget. Éjjel pedig semmi gond nem volt a félig kint alvással, de azért nem ártott jól  felöltözni a hálózsák alá. Egyedül a Putnoki nem aludt jól:(

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.